Hangszereim

Mára már eladott, vagy nem elsődleges hangszereim:

LEVIN Stratocaster (1997 - 2000, 2012. január - 2013. május):

Életem első elektromos gitárja egy Levin márkájú Stratocaster kópia volt, amit 45.000 Ft-ért vettek nekem a szüleim Győrben. Igazából basszusgitárt akartam eredetileg, de balkezesben semmi nem volt az általam ismert hangszerboltokban, csak ez az egy gitár (- Akkoriban BP-n még nem voltam ismerős, bár még a mai balkezes választékot elnézve sem vehettem volna sokkal frankóbb gitárt azért a pénzért... Pedig állítólag azóta csak javult a helyzet. Hááát...). Így hát ez lett. Új gitár, hat húr, 22 bund, három single coil hangszedő, ötállású kapcsoló, hangerő és két hangszín poti - totál klasszikus. Sunburst szín, csillogós koptatólappal. Emlékszem, Csabi mindig fikázott is miatta, hogy milyen ronda az a koptatólap, de hát ez volt. Meg engem nem zavart - kicsit jazz-es jelleget adott neki. Mondjuk az Alef nem épp jazz-formáció volt... :) Fogalmam sincs, hogy milyen fából lehetett (fa? :)), meg rózsafa fogólapja volt, vagy legalábbis olyan színű. A hangképe amúgy a konstrukcióból adódóan magán hordozta a stratocasterek jellegét, ami jó. Emlékszem, hogy a tiszta hangja nagyon tetszett, a később megvásárolt Ibanez sem tudott jobbat felmutatni, sőt azé egyenesen rondább volt. Na ja, mondjuk mert az meg metálra való. De erről majd ott. A Levin (vagy hivatalos nevén természetesen Lenin) 2-3 évig volt a tulajdonom, amire rájöttem, hogy az éppen játszott stílusokhoz (lsd.: Alef demók a Zene rovatban, illetve Fenrir próbálkozások) kevésbé passzol. Ennek ellenére egész tűrhetően kiszolgált: az elektronika hibátlanul működött, a nyaka jól beállítható volt, a bundok is bírták a kiképzést. Egyedül a húrláb volt a mumus, nagyon sok húrom szakadt akkoriban (egyszer egy fél koncertet ki is hagytam miatta), így a babákat többször is csiszoltattam, de hiába. Összességében a Levin egy jó kis gitár volt, szerettem, és egy kicsit bánom, hogy 2000-ben eladtam. Azóta megpróbáltam már visszavásárolni, de újdonsült gazdája nem akarta visszaadni. Pedig akkor most lenne egy jó kis fretlessé alakított gitárom :)

Itt aztán véget is érhetett volna a történet Leninnel, de mondanom sem kell, hogy nem így alakult. Úgy esett ugyanis 2012 elején, hogy az Epiphone épp nagyátalakításon volt Fogas Viktornál, közben viszont zenélnem kellett. Összeállt a Kaleidoszkóp is egy koncert erejéig, illetve alakítottunk egy új zenekart Berényi Gabeszékkal, ahol próbálni is többet kellett. És mivel ekkor már nem volt második gitárom (eladtam a Fendert), így szereznem kellett egyet. Sejtettem, hogy Dév (a korábbi tulaj) már nem használja a Lenint, így aztán írtam neki, hogy nem tudná-e kölcsön adni. Akkor már ennek semmi akadálya nem volt, úgyhogy el is mentem érte. Kíváncsi voltam, hogy ennyi év után milyen lesz, bár nem sokat vártam tőle. Elsőre ugyan teljesen meglepett, hogy egyenes a nyaka, meg alig van elhangolódva, de azért még nem szabad nagyon elbízni az embernek magát. Vettem rá egy garnitúra Elixir-t, beállítottam a nyakát, kidobtam a gyári hangszedőket, ha már egyszer úgyis megmaradt az EMG SA-szett a Fenderből... - És láss csodát: MEGSZÓLALT.

Valójában nagyon meglepődtem, mert nagyon jó kis hangok jöttek ki már akusztikusan is a gitárból. Rendes hangerőn, hangkitartással, már-már gyanúsan inspiráló módon. Aztán bedugtam a HajráPeti Deluxe-ba, és meg is lepődtem rendesen. Persze lehet mondani, hogy az EMG-k nem hazudnak, meg egy fullcső ládán minden gitár jól szól, és a többi, de mivel ezek adva vannak, így aztán nem különösebben problémáztam én sem a Levin feliraton, elkezdtem használni próbákon, majd koncerteken is. Első felindulásból azt akartam itt leírni, hogy ez a gitár ennyivel meg annyival jobb, mint a korábban eladott Fender, de ez azért nem fedné a valóságot. Össze sem hasonlítható ugyanis, amikor satus kulcsok fogják a húrokat, amikor minőségi tremolón tudsz játszani, és amikor a kezedben, a tenyeredben érzed az egész test rezonálását, és nem úgy kell kiimádkozni a hangokat a hangszerből. De. Van ugyanis egy olyan oldala a Lenin-nek, amit a Fender nem tudott: tökösen szólni. Rockzenében ugyanis - ahogy már ott is leírtam - nagyon kell a dög a hangszerbe, és a Fender-t semmilyen beállítással nem tudtam igazán megszólaltatni. Azt gondoltam, hogy nem jó a torzító, nem jók a hangszedők, satöbbi, de nem. Valójában az a gitár sehogy nem tudott az én kezemben jó rockhangot kiadni, míg a Lenin egyből. Ennek okát egyelőre még kutatom, bár nagy trükkök itt sem lesznek (lévén, hogy a hangszedő szett és a húrkészlet egy és ugyanaz): a Fender jávor fogólapos volt, míg a Lenin rózsafa, a Fender valódi éger volt, ez meg rétegelt lap. A faagyag tehát bizton számít, és hiába volt a vágyam világ életemben a jávor fogólap, bebizonyosodni látszik, hogy nem nekem való. Örülök neki, hogy Dév végül úgy döntött, hogy eladja, mert visszavásárolhattam egy olyan gitárt, ami nekem kifejezetten kedves, az aktuális zenekaromban (K-Csoport) jól használható, és nem áll benne egy vödör pénz.

Eltelt aztán egy bő fél év, és megintcsak muszáj volt moddolni valamit. A hangszer ugye adva van, annak minden hibájával együtt - és sajnos egyre inkább hozzászoktam az idők alatt a rendesen összerakott gitárokhoz. És közben eldőlt a csata a Damage Control Demonizer kontra Womanizer fronton is (a Womanizer-nek menni kellett), mégpedig egy elég speciális üzlettel: a Womanizer vevője hangszerkészítő (MLP) volt, és neki is egyszerűbb volt munkaórában kifizetni a pedált, mint forintokban, így aztán a Lenin egész jól járt: újrabundozta, beállította, a kulcsokat kicserélte kőkemény fekete 16:1 Gotoh szerelvényekre, a húrláb babáit pedig GraphTec StringSaver-ekre. Ekkor kapott fekete jack aljzat-tartót is a hangszer. Így egyrészt végre megszűntek a bundozási problémák miatti hanghibák, és sokkal jobban kezdett külsőleg is hasonlítani a Lenin egy valódi dark-rock zenekar gitárjához... :) (Ez ugyebár nagyon fontos :D)

Az új tartóba már bele tudtam forrasztani a gyári EMG jack aljzatot is, így aztán kivehettem a sok bosszúságot okozó push-pull potit is (amivel a gitárt lehetett ki- és bekapcsolni :)). Sajnos ettől függetlenül a GraphTech-ben egy kicsit csalódnom kellett, az első koncert ugyanis mindjárt húrszakadással kezdődött, de aztán 'beolajozódott' a dolog, és lassan megszűntek a húrszakadásos problémák. Így most már szerelvényeiben megfelelő színvonalú lett a hangszer, még ha a faanyag, és a felirat hibádzik is - egy jó kis igáslovat sikerült tehát összehozni.

Egy újabb fél évvel később elkezdett a nyakkal problémám lenni. Hiába próbáltam magam, vagy hangszerészi segítséggel jól beállítani az akciót, nem igazán sikerült. Valahol a harmadik és ötödik bundok környékén, főleg a mély húroknál lett egy hullám a nyakban, amit nem tudtunk olcsó módon megoldani, és ez az oktáv feletti fekvéseknél a kényelmesnél nagyobb húrmagasságot eredményezett. A hangszerészek által ajánlott megoldás egy új nyak lett volna (szerencsére strato szabványú a csavar-rögzítés, szóval lehetne bele új nyakat találni), csak hát ez már elég húzós beruházás, arról nem is beszélve, hogy a hangra gyakorolt hatása óriási. Mindegy, amíg a nyakcsere váratott magára, addig lecsiszoltam a 'Levin' feliratot a hangszer fejéről, illetve a test minden nem látszó üregét (nyakzseb, ill. az elektronika, és a rugók tere) lefújtuk Barni sógorral feketére.

A festegetés idejére viszont már lényegében eldöntöttem, hogy el fogom adni, hiszen ott figyelt a szobában a Fret-King Esprit, amit egyértelmű utódnak szántam. Lenin tehát megint eladó sorba került. Az EMG-szettel együtt nem lett vevője, de eredeti hangszedőivel viszonylag gyorsan elkelt a hangszer (2013. májusában). 40.000 forintot kaptam érte, ezért cserében ott volt ő maga: Lenin, gyári hangszedőivel, gyári elektronikájával, újrabundozva, a StringSaver babákkal, valamint a Fret-King-ről lelopott ezüst színű, vintage stílusú Gotoh kulcsokkal (az a fekete kulcs-készlet nagyon jól áll az Esprit-en is...;)). A hangszer paramétereit tekintve olcsón adtam el, bár a realitás talaján maradva akkor ennél többet nem lehetett kihozni a helyzetből. Ez az olcsó gitárok és a balkezesség átka.

Így aztán végleg búcsút mondtam Lenin-nek, és örömmel gondolok vissza az együtt töltött évekre. :D

IBANEZ GRX70L (2000 - 2003):

Életem második elektromos gitárja lett hát az Ivánez. Miután a Lenin-t eladtam (2000 nyara), felvonatoztam Budapestre, az Oroszlánbarlangba (hiába no, azok a Metál Hammer hirdetések... :)), ahol már tudtam mit akarok: ~100e Ft-ot otthagyni egy új balkezes gitárért (75e), keménytokkal (20e). Ő lett hát a GRX70L, ami egy tipik fekete metál-gitár, úgy Ibanez módra: modern strato alak, HSH pickup-konfig, egy hangerő, egy hangszín, és ez az egész egy plüss bélésű üthető-vágható formatokban. Ekkor lettem igazából egy jó időre humbucker-hívő, annyira bejött a zajmentes, disznó alsó állás, és a vastag felső. A középső single coil segítségével lehetett kicsit stratocasteresebb hangszíneket is előcsalni, de ezeket az állásokat nem sokat használtam. A két humbucker Ibanez Powersound típusú volt, mindegyik jó olcsó, de legalább nagyjelű és nyitott. Így aztán a gitár sikíttatása nem okozott problémát, ami igazán jól jött akkoriban (és azóta is hiányzik, mert az Epiphone-nál nagyon nehéz előcsalni...). A hangolókulcsok áttétele is nagyobb volt, mint a Leviné, így pontosabb hangolhatóságot és nagyobb stabilitást eredményezett. És mivel a húrlába ennek is a klasszikus 'vintage' tremoló volt (ami minden minimális mozdításra azonnal hatfelé hangolódott, így sosem használtam), nem nagyon volt gondom a hangolással sem. Vagyis hát igen, mert a hőmérsékletre ez is (mint minden gitár) elég érzékenyen reagált, így az izzasztó etei, meg a fagyos csepeli próbateremben azért akadtak problémák. De ez nem volt annyira zavaró. Valójában jó kis gitár volt az Ivánez, a Pannonium Orchester felvételei közül az Éjjel, távol... (2005-ös kiadás) és Quo vadis? (2002) albumokon is ez a gitár szól, teljesen gyári állapotában, hangszedőivel.

Viszont így utólag visszagondolva, akkor talán már nem ilyen gitárt kellett volna vennem. Jóllehet nem tudhattam, hogy a következő években merre kanyarodik majd a zenei ízlésem és a kedvelt hangzásaim, de metált már viszonylag keveset játszottam rajta. Asszem egy Les Paul jellegű hangszer lett volna a legjobb választás, függetlenül attól, hogy a balkezes választék valójában a strat és az Ibanez-féle superstrat volt össz-vissz... Az Ibanezzel kapcsolatban igazából két kifogásom volt a 2-3 évnyi használat után, amik aztán a hangszer eladásához vezettek: Az első az 'akusztikus' hangminősége, ami tényleg gyengébb volt még a Lenin-énél is. Egy idő után hiányoltam a részleteket, a felharmonikusokat, és valahogy olyan semmilyen volt az egész. Hallatszott, hogy ezt a gitárt torzító elé találták ki. És ahogy múltak az évek, a kemény hangzás egyre kevésbé dominált a zenekaraimban, fontossá vált, hogy a hangszerem jól szóljon tisztán is. A másik probléma, ami sokkal zavaróbb volt, az pedig a hangszer nyakának elvetemedése. Ez a jelenség csak bő 2-2,5 év után kezdődött: egész egyszerűen nem lehetett pontosra beállítani az oktávot (a húr-bund távolságokkal nem volt gond), és egyes hangok egyre hangosabban kezdtek kiszólni a többi közül. Ez végül a Katonaénekben olyannyira zavaróvá vált, hogy a hangszer eladása mellett döntöttem. Pont emiatt nem is sajnálom, hogy eladtam (60e Ft tokkal nem jó üzlet, de Ibanez-eknél ez normális: aranyáron veszed, aztán meg alig lehet eladni...). Ivánt valahogy sosem szerettem volna visszavásárolni.

Annyival kiegészíteném még az Ibanez-ről szóló kis irományomat, hogy ez egy agathis testű hangszer volt, ami a basswood-hoz hasonló paraméterű, de olcsóbb faanyag (csónaképítésben használják például). Előnyeként kell felhoznom sok-sok év távlatából és tapasztalatával a fent említett 'semmilyenséget': ezeknek a hangszereknek nincsen igazi karaktere, mint pl. az égernek, kőrisnek vagy a mahagóni-jávor kombinációnak, és így egy komplex zenei közegben könnyebben elhelyezhető és beilleszthető a hangjuk. A Pannoniumban ez - akkor még nem is tudtam - fontos tulajdonság volt, és még akkor sem esett le, amikor pl. levittem a fehér japán Stratocaster-emet egy próbára, és egyszerűen nem találta a helyét a hangszer a zenében (amikor csak trióban zenéltünk - dob, basszer, gitár - akkor nem volt akkora gond, csak max vacakul szólt torzítva). Nem is erőltettem, mert azt hittem, hogy a single coil hangszedők miatt volt olyan gyenge a hang. Sajnálom, hogy az Ibanez nyaka annyira elment, mert torzítva végülis egy teljesen elfogadható, plasztikus, nem domináló hang jellemezte, amit nagyon nehéz egy karakteres hangú hangszerrel megcsinálni. Gondolkodom rajta, hogy valamikor még teszek majd egy próbát egy minőségibb basswood testű hangszerrel.

SQUIER SQ-Stratocaster (2006 - 2010):

Az Ibanez után - ahogy már írtam is - az Epiphone következett. Ez a gitár jól bevált, két dolog miatt döntöttem úgy, hogy kell neki egy kistesó is: az egyik, hogy ha koncerten szakad egy húr, legyen cseregitárom (ez volt a kevésbé fontos szempont, mert ma már egy húrcserét hangolással a profi gitártechnikusokat megszégyenítő idő alatt vagyok képes megcsinálni ;)), a másik pedig, hogy a P.O. akkoriban eléggé kétlaki volt (Ete, BP), és minden héten nem akartam cipelni a gitáromat oda-vissza. Sok pénzt nem akartam rá áldozni, de azért jó gitárt szerettem volna. Eddigre már elmúlt a 'csak-balkezes-gitáron-jó-játszani' hozzáállásom is, így simán jobbkezeseket is nézegettem. Ekkor jutott eszembe, hogy az etei próbateremben régóta ott porosodik valami Aria Pro-II tokos gitár. Nem is nagyon tudtam, hogy mi lehet az, mondom, azt tuti nem használja senki. Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy egy Squier, de gyanús lett a dolog, mert Fender húrlába, mert hangolókulcsai voltak. Lefirkantottam hát a szériaszámot, aztán utánajártam a dolognak. Kiderült, hogy ez egy SQ-szériás, 1983-as japán gyártányú Squier, amit akkoriban kábé a 'Japán Fender-nek' hívtak, mivel a Japán Fender-eket akkoriban csak exportra gyártották, Japánban nem kerültek eladásra. Arra ott volt a Squier. Így aztán az SQ és JV széria effektíve japán Fender minőséget képviselt. Aztán eltelt laza húsz év, a Squier, mint márka lassan egyet kezdett jelenteni a 'ne-vedd-meg' kategóriával, és ez olyan szinten beépült a köztudatba, hogy kemény 30e Ft-ért tettem szert végül a gitárra (Köszi Csabik az utánajárást!). Amikor utána nem sokkal elvittem egy hangszerboltba egy általános átnézésre, kapásból 140e-t ajánlottak érte, de láttam már többért is kirakva tökugyanilyen gitárt.

Végülis az ára majdnem mindegy, úgyis a hang a fontos. Ezzel kapcsolatban is csináltam egy-két próbát. Körbevittem a hangszert a nagyobb pesti boltokban, és kértem Fender stratokat összehasonlításképp. Végkövetkeztetésképp megállapítható, hogy ez egy mocsok jó gitár, vagy a régi japán stratocasterekhez, vagy az igényes amerikaiakhoz hasonlítható csak. Azért írom így, mert pl. a Fender Highway széria (ami szintén Made in USA), vagy éppen a most futó Road Worn (Made in Mexico - 280e Ft!) olyan szinten rossz (ehhez képest), hogy beszarás. És ez nem csak duma: egyszer (2009) elvittem magammal a Vintage'52-be, hogy keressek egy ennél jobb stratocastert, az igazat megvallva el akartam cserélni balkezesre. Mondom a boltos srácnak, hogy ez helyett adjon egy jobbat. Azt mondja: "Minek?! Itt nincs olyan." Pedig azért lógott Made In USA Fender a falon kettő is...

És hogy a hangszerről is írjak valamit: hat húr, 21 bund (Ah! Legnagyobb fájdalmam! Miért nem 22?!), fekete kőris ('Sen Ash') test, fehér koptatólap, három single coil Fender hangszedő, háromállású (!) kapcsoló, eredetileg egy hangerő és két hangszín poti, jobbkezes. Miután megvettem, megfordíttattam a húrnyerget, és megcsináltattam a nyakát, mert régen egyszer megrepedt, ki is lett javítva, de biztos, ami biztos. Aztán házilag beleszögeltem a test rövidebb szarvába egy hevederakasztót, kivettem a két hangszín potit, az egyik helyére került egy újabb jack-aljzat (az eredeti nagyon rossz helyen van, a kábel útban van a kezemnek), a másikba pedig egy sima rack-csavar. Ekkor került rá az Ombodi Gabival közösen készített 'Jesper Stratoblaster' matrica is, meg a húrlábba még egy-két rugó. 2008 áprilisban pedig hangszedőcsere következett: a neten találtam -ahogy az Epiphone esetében is- egy használt DiMarzio-t 14.000 Ft-ért. Ez elméletileg egy FastTrack (annak lett hirdetve legalábbis), de a pickup hátulján matricán "DP184" szerepel kézzel írva, a nyákon pedig az évjárat: 1991. Namármost a DP184-est (vagy ismertebb nevén a "Chopper"-t) a DiMarzio honlapja szerint csak 1994-től gyártják, ami sehogyse passzol. Aztán meg rájöttem, hogy FastTrack-ből is kétféle van, de az eladója nem tudta megmondani, hogy ez melyik. Szerintem (a hangja alapján gondolom csak) ez talán egy FastTrack 1-es lehet, mivel hangerőben sokkal nincsen felette a gyári single coil-oknak, a hangképe pedig inkább a magas felé hajlik. A single coil-okról jut eszembe: ha egymás után, azonos erősítőbeállítások mellett kipróbáljuk az Epiphone gyári humbuckereit, meg a Squier egytekercseseit, háát ... a Squier minden állásban hangosabb bakker! Meglepődtem én is, bár az kétségtelen, hogy a PAF hangszedők sosem a nagy kimeneti jelükről voltak híresek. A lényeg: a FastTrack végül a hídállásba került, mert annak a hangja volt talán a három közül a leggyengébb, az szorult leginkább vastagításra. Mert hát ez a hangszedő azért, akárhonnan nézem is, duplatekercses, és ebben a csodaszép égszínkék burkolatban még elég vadító is... :) A beavatkozás mellékterméke továbba egy dual-sound kapcsoló is, amivel a soros-párhuzamos állásokat lehet váltani. Mostmár okosabb voltam, és nem kétállású, hanem háromállású kapcsolót tettem bele, amivel a fenti kettő mellett a felezés is megoldható, de ez az opció valamiért nagyon kis jelet ad, lényegében használhatatlan a felezett (középső) állás. Rossz bekötés, vagy forrasztási hiba miatt nem nagyon lehet, mert akkor a DPDT kapcsoló működéséből következően valamelyik szélsőállásnak is rossznak kéne lenni... Nem értem. Na mindegy. Ekkor kapott a hagyományos pickup-váltó kapcsoló is új sapkát.

A tremolója amúgy ennek a gitárnak is használhatatlan, egyrészt a tremolókar hiánya, jobbkezessége, meg a furatból kikopott menet miatt is. Mindegy, megleszek nélküle, bár egyre jobban hiányzik, ahogy kezdem megszokni az Epiphone-on a Bigsby-t. A gitár hangjáról nem nagyon van mit mondani, aki hallott már tisztán jávor nyakú Stratocastert, az tudja milyen. Tökéletesen olyan, amilyennek egy strato-nak lennie kell, a faanyag minőségi, jól összeérett, a nyak teljesen rendben van, a kulcsok hibátlanok, a bundozás kicsit ugyan kopott, de egyébként tökéletes. A DiMarzio segítségével sikerült kicsit vastagítani az alsó álláson, nem lett túl disznó, de mostmár azért vadulni is lehet vele. A felső állás mellett meg nyugodtan hívhattok Juanes-nek :) Nagyon szeretem ezt a gitárt, mert iszonyat szép a tiszta hangja.

Persze nekem ez nem elég. Eltelt egy-két eseménytelen év a gitárt illetően, aztán 2009 őszén megbolydult az élet: Történt ugyanis, hogy hirtelen felindulásból sikerült vennem egy Roland VG-88 típusú gitáreffektet. Aki nem ismeri, annak írok úgyis még a készülékről, a Squier szempontjából annyi fontos csak, hogy a hexa hangszedőt a Squier-re szereltem rá. Persze nem volt ez annyira egyszerű történet, mint azt a használati útmutatókban írják... :) A lényeg, hogy ezt a hangszedőt a híd felőli pickup és a híd közé kell beépíteni a hídhoz lehetőleg a legközelebb, mégpedig úgy, hogy a húroktól ~1 mm távolságban legyenek a hangszedő pólusai. Na, ez az én esetemben olyan jól alakult, hogy a hangszedő be sem fért a húrok alá, olyan alacsonyra van állítva az akció --- hiába no, a japán minőség... :) Szóval ki kellett vágni a koptatólapból a hangszedőnek megfelelő méretű részt, és közvetlenül a testre rögzíteni a hangszedőt. Persze ez kisebb odafigyeléssel (meg a már megszerzett rutinnal :)) házilag is megoldható, és szerencsére a GK-2-höz mellékelt csavarokkal + rugókkal pontosan be lehet állítani a magasságot. Ezek után az adapter következett, ami már nem okozott túl sok gondot: csak a hevederakasztó gomb csavarját kellett kicsivel hosszabbra cserélnem, hogy stabilan fogjon, amúgy teljes mértékben oldható és non-destruktív csavarkötéssel lehet feltenni az elektronikát.

Innentől a szerelés része végülis megvolt, már csak össze kellett kötni a dolgokat. A gitár hangszedőinek mágneses jele ugyebár mono nagyjack kábelen van kivezetve eredetileg, a GK-2-be viszont kisjack bemenettel kell érkeznie. Mivel ez a patch kábel valahol eltűnt az idők viharában, így hát csináltam egyet. Innentől végülis már csak össze kellett dugni a VG-88-cal, és beállítani a pickup jelszintjét. Ezt a részét a dolognak már azt hiszem, inkább a VG-88-nál írom majd le, mert innentől végülis az alkalmazott gitártól független a hangzás --- és ez a kemény. Visszatérve szegény Squier-re: elkezdtem a módosítások hatására használni. Kapott egy hajgumit a nyak végére, ami akkor nagy segítség, ha épp slappelni támad kedvem. Aztán a hosszabb szarvban levő - balkezes használatban nyilván felesleges - hevederakasztót is kivettem, mert gyors mozdulatoknál útban volt. Végezetül pedig tettem vele egy kört a magyarországi Fender képviseletben, hogy mégiscsak megcsináltassam a tremolót. Hát ők annyira alulmotiváltak voltak a témával kapcsolatban, hogy asszem oda sem kell többet visszamennem... (A cégről elég annyit mondani, hogy a Fender bemutatóteremben nem volt egyáltalán Made In USA gitár, csak ilyen daráltfa mexikói-távolkeleti hulladékok... Ez ám a bemutatóterem! - na mindegy.) A Vintage'52, mint jól bevált szerviz következett ezután, de ott nem volt raktáron beépíthető tremolókar. Azt mondja a Tivadar, hogy nézzem meg az Oroszlánbarlangban - mondom oké. Hát ez annyira jól sikerült, hogy az ottani hangszerész által került beépítésre egy Schaller tremolókar. Természetesen az eredeti helyére, tehát jobbkezesen. Gondoltam megpróbálom így fordítva, aztán ha nagyon megszokhatatlan, akkor majd veszek teljes balkezes tremolót. A Schaller tremolója természetesen nem Fender, úgyhogy egy kis darabot ki kellett vágni a húrláb tőkéjéből, oda került egy persely, meg a szorítógyűrűvel rögzíthető tremolókar. Elhoztam, elkezdtem használni, és talán megszokni is. Még egy-két rugó kelleni fog, az már most látszik, mert gyengébb mozdulatra is elég nagyot húz még, de ez nyilván csak múló állapot :), amúgy teljesen jól szól: nem Bigsby-s, hanem Fenderes, de jó lesz az.

Tehát ilyenné lett a gitár. Azt hiszem, hogy egy elképesztő és sokoldalúan használható hangszer vált belőle az átalakítások nyomán (A fanatikus SQ-gyűjtők tuti megköveznének :D). Végülis azt gondolom, hogy sikerült olyan formába hoznom a Squier-t, hogy koncerten, stúdióban is simán vállalható, hiszen jól szól, kényelmes, vintage... És ekkor jött a villámcsapás: Zsombi - a dobosunk - gitárt akart venni, én pedig eladtam neki, kőkemény 50e forintért, ami azt gondolom, hogy a megcsináltatott tremoló, a kicserélt hangszedő, a beállított nyak miatt nem túlzó (A GK-hangszedő nélkül). Az volt a helyzet ugyanis 2010 nyarán, hogy találtam egy balos Fender Strato-t, és kicseréltem arra. Zsombi pedig - ha minden igaz - azóta is boldogan használja a jó öreg Squier-t, akit soha nem feledünk. :)

FENDER Stratocaster '68 Reissue (2010. nyár - 2011. ősz):

Hát igen, vissza a gyökerekhez. Pedig azt hiszem, hogy én sosem éreztem magam egy nagy 'sztratokaszteresnek'. Viszont - visszatekintve a feljebb bemutatott hangszerekre - nagyon úgy tűnik. Ennek oka persze egyszerű: a balkezesek ezt kapják. Szerettem volna én mást venni, de sosem sikerült. És ugyanígy volt 2010 nyarán is. Akkor már nagyon érett bennem a Squier kicserélésének gondolata, de nem feltétlen Stratocasterben gondolkodtam. Azt tudtam, hogy tömör testű hangszert szerettem volna, rendes balkezest (elegem lett a hónalj alatti kapcsolókból, kábelekből, potinélküliségből :D), és ami a legnehezebb: minőségi faanyagból, minőségien összerakva. Az biztos volt, hogy csak használt jöhet szóba, és legyen legalább húsz éves, tehát '90 előtti. Ilyen hangszer persze sok van a világon, csak vagy nem balkezes, vagy nem eladó. Ezért örültem meg az eBay-t böngészgetve ennek a Fendernek.

Sima fehér balkezes Stratocaster, japánban készült, 1988-ban. Ezért még nem vettem volna meg, de a bő 170e Ft-os árban benne volt a satus kulcskészlet, a Wilkinson tremoló (jippí!), és egy speckó Seymour Duncan híd-humbucker. És nem mellesleg Németországban volt a hangszer, onnan elég olcsón haza lehetett hozatni. Az előbbi 'sima' jelzőt annyival egészíteném még ki, hogy ez egy 1968 Reissue modell, aminek van egy pár sajátos jellemzője: egyrészt a nagy vintage fejforma, a 21 bundos (aki anno kitalálta a 21 bundos nyakat, meg kéne büntetni) jávor nyak, és a hangszedők felől állítható nyakpálca. A fogólap lakkozott jávor, és a merevítőpálcát ennél a modellnél elölről teszik a nyakba, így hátul a gitár nyakán nincsen a jól ismert 'skunkstripe'. A test anyaga a szokásos éger, a húrokat hátulról lehet befűzni.

Tartottam az eBay-es vásárlástól, mert az eladó nem volt túl bőszavú a hangszerrel kapcsolatban. Meg hát látatlanban megvenni egy hangszert mindig lutri. Ám ezúttal is bejött a dolog, ugyanis egy elképesztően jó minőségű, igényes hangszer érkezett Kajzer jóvoltából a nagy csomagban (Ez úton is köszi az utánajárást Csabi!). Az első benyomás a gitárral kapcsolatban, hogy behangoltan érkezett, ami már alapból jó jel egy ilyen hosszú úton. A második pedig a nyaka, ami nem a sokszor tapasztalt baseball-ütő Fender nyak, hanem egy sokkal vékonyabb, már-már az Ibanezekre hasonlító, vékony C-profilú konstrukció. Nekem ez sokkal kényelmesebb, kevésbé fárasztó rajta a játék, és talán gyorsabb is. A hangkitartás nagyon jó, dolgozik a test és a nyak is, elképesztő tiszta hangja van a gitárnak.

Ezt a hangot a gyári vintage single coil hangszedők nagyon jól átadják, igaz, elég alacsony jelszint mellett. A hangszerrel érkezett Seymour híd-hangszedő viszont csalódás volt, nekem túl vékony és gyenge volt a hangja, pedig próbáltam mindenféle beállításokkal. Szerintem érezte a hangszer is, hogy nem sokáig maradnak benne a gyári hangszedői, és ez pár hónapnyi használat után be is következett :). Nekem mindig a gyakorlati megközelítés az első, ezért hát próbáltam valahogy a Pannonium hangzásába beleilleszteni a gitárt. Hát az nem sikerült, mivel egy sokkal testesebb, mélyebb, és humbucker-szerű hangra lett volna szükségem. Már régóta mozgatta a fantáziám az aktív hangszedők világa, így aztán elkezdtem EMG-k után kutatni a neten. Mondanom sem kell, rá is akadtam egy komplett SA-szettre, amire gyorsan lecsaptam. Ezek a hangszedők még AlNiCo mágnesesek, és single coil felépítésűek, tehát hordoznak valamicskét magukban a hagyományos 'vintage' hangzásvilágból, viszont már aktívak, ami azt is jelenti, hogy egyrészt elem kellett a gitárba (ezt sosem tudtam volna korábban elképzelni, most mégis így jártam), másrészt pedig az járja, hogy ha EMG, akkor METÁL. Ez utóbbi állítás nyilván nem igaz, ezekre a hangszedőkre legalábbis. Olyan mélyek és magasak kerültek elő a gitárból, amilyenre nem is számítottam! Sokkal kiegyensúlyozottabb hangjuk volt, mint a gyári hangszedőknek, és egy sokkal plasztikusabb, formálható alapkaraktert adtak. Ezt a karaktert aztán egy jól beállított EQ-val az ember olyanná tehette, amilyenné csak akarta: vintage, vagy modern hangzásúvá, esetleg valami egészen kifordítottá, különlegessé. Ez az EMG hangszedők nagy erénye, azt gondolom (a totál zajmentesség mellett!). A problémámra viszont sajnos nem nyújtottak megoldást, mivel arra a jó kis sűrű PéÓ hangzásra még mindig nem volt jó sem a nyaki, sem a hátsó pickup. Úgyhogy nagy döntés következett megint: humbucker kell a gitárba. Aktív hangszedőből nem gyártanak single méretű humbuckert (meg hát azok nem is olyan jók), úgyhogy fúrás, vágás, faragás, irány a StageShop, nomeg az EMG 89-es felezhető hamburger...

Na ez már valami. A 89-es EMG egy szintén AlNiCo magos hangszedő, totál zajmentes, nagyjelű, hátul elég visítós hanggal. Úgy köttettem az elektronikát, hogy az egyik Tone poti együtt szabályozza a középső és a hátsó hangszedők hangszínét, így vissza tudtam venni a magasokból, ha akartam. De nem volt rá feltétlen szükség, ha az ember az overdrive-ot jól állította be. Így aztán lett nagyon szép nyaki single coil hangom, disznó hátsó bridge a torzításhoz --- mi kell még? Ebben a verzióban kifejezetten tetszett a hangszer hangja, úgyhogy sokáig így használtam.

Azt kell, hogy mondjam, hogy megszerettem a hangszert. A faanyag szinte lélegzik, él, az ember pedig a tenyerében érzi a megpengetett hangok lefutását. Aztán mivel ez az a hangszer, amin végre vannak hangerő és hangszín potik, így (ennyi év gitározás után) megtanultam az azokkal való játékot is, ami nagyon nagy élmény volt. Aztán elkezdtem felfedezni az alig hallható, nüansznyi dolgokat, aztán elkezdett zavarni az ME8 digitálissága, és egyre inkább rájöttem arra, hogy ez a hangszer egyenesen a fullcső ládába dugva szól a legjobban, legrészletesebben. Ezt már ezerszer megtanultam persze előtte, de minden hangszernél van egy ilyen tanulási folyamat, és ahogy egyre minőségibb gitárok kerülnek a kezembe, egyre több ilyen kis részlet tűnik fel, amiről aztán nagyon nehezen mond le az ember. A stratocasterek hangjában pedig van valami egészen elbűvölő, elementáris. Az persze egy egészen más témakör, hogy a gyakorlatban ez hogyan hasznosítható (blues-ban ez iszonyatosan kijön, hevimetálban meg nem...). Itthoni gyakorlásra életem eddigi legjobb gitárja, de zenekari próbán inkább csak egy idegesítően sok magasat okádó valami, érthető: ha nem a megfelelő stílusra akarja az ember használni.

2011 februárjában kíváncsiságból meghirdettem a neten, hogy eladó. Egytrillió balkezes csapott volna rá egyből, de kicsit ijesztőnek találták a kikiáltási árat (kaptam érte hideget-meleget :)). "Japán gitár nem ér 230-at!" mondták ők, holott a Németországból való behozatallal, és a hozzá járó bőrhevederrel meg keménytokkal (amiket utólag vettem meg hozzá) bizony ez egy reális ár volt, még az EMG szett nélkül is. Arról nem is beszélve, hogy nagyon ritkán lehet ilyen hangszerre akadni balkezes berkekben. Hát mindegy, valójában nem akartam eladni, csak csináltam egy közvéleménykutatást :))).

Rákerült közben (már jóval hamarabb) a VG-88 hexa-hangszedője is, amit egy elég meredek módon rögzítettem ezúttal: egyszerűen ráragasztottam. A pickupot a koptatóra, a vezérlőt pedig a testre. Persze azért nem pattex-szel, de a kétoldalas tapétaragasztó fólia sem sokkal volt bíztatóbb, amikor egy majd' 25 éves festésre gondol az ember. De hát mindegy, lesz, ami lesz. És minden gond és nyom nélkül lejött (nem a festék :)) hál'istennek, amikor le akartam szedni. Azt persze mondanom sem kell, hogy felvételen a VG-88 modern strato hangja minimális módosításokkal egyformára volt pofozható a valódi gitárhanggal. Elképesztő. Na mindegy, erről majd ott... ;)

2011 őszére nagyon jól összeállt a gitár, azt gondolom. Egy elég jól használható hangszedő-szettel, kikísérletezett beállításokkal, jó tremolóval, és bitang faanyaggal nem is csoda. Az egyetlen bajom az volt a hangszerrel, hogy a satus kulcsok ették a húrokat, ha kicsit jobban meg voltak húzva, és nem volt nehéz 'kicsit jobban meghúzni'... Várakozásommal ellentétben az elem nagyon jól bírta, ezzel nem volt gond. És ilyenkor jön mindig a villámcsapás: október közepén jött egy kósza e-mail, hogy megvennék a hangszert, de eredeti hangszedőkkel. A srácnak láthatóan sürgős volt, mellesleg jó fej, úgyhogy mondom: meglátjuk. Átszereltem az eredeti S-S-S pickup-okra, ami a humbucker miatt kivágott koptatóban elég hülyén mutatott, de azt mondta, hogy neki úgyis másik koptató kell (látszik is a lenti videóban a csillámlós koptató :)). Jó. Szóval passzív, gyári hangszedők vissza, gyors próba, hogy szól-e minden, és tessék!: Headroom, ha értitek, mire gondolok. Olvastam már több fórumon is, hogy az aktív hangszedőknek (9V mellett) nincs elég headroom-juk, és ezt éreztem én is, amikor visszatettem az eredeti hangszedőket. Egy olyan tartományban nyílt meg a hangja a gitárnak, amit észre sem vettem, ahogy eltűnt: dinamika, és presence. (Persze ettől még nem szólnak jól f*ssátorzítva...)

A srác jött, kipróbálta, tetszett, és megvette. Nem volt hosszú, vagy bonyolult dolog, és most is azon kaptam magam, hogy eladtam egy jó gitárt :D. Hát ez már csak így megy, valahogy nálam még mindig az Epiphone a lakótárs :). 215 papír lett a vége, ami szerintem (a maratás ellenére is) méltányos, és mostmár legalább elmondhatom, hogy a Kiscsillag multitálentuma az én gitáromon játszik... :)

FRET-KING Esprit 3 (2013. január - napjainkig):

Ez az a hangszer, amit soha nem gondoltam volna, hogy megveszek. Ennek több oka is van, azonban a legfontosabb az volt, hogy majdnem minden elvemmel ütközött :). Van egy-két ismerősöm, aki tudja, hogy ha gitár vásárlásról esik szó, akkor tőlem a következőt hallják: "Sose vegyél új hangszert, keress inkább valami jó vintage, legalább 20 éves, beérett faanyaggal rendelkező, bejátszott gitárt." Na, a Fret-King nem volt az, sőt tök gyári új, első tulajdonosa vagyok.

Aztán ott van az alakja is. Sosem rajongtam a formagitárokért, amik nem a klasszikus vonalon mozogtak. Nem tudom, hogy miért, de nem gondoltam sosem úgy, hogy a zenésznek a hangszer alakján keresztül kell kifejeznie önmagát. Én teljesen el lettem volna a strat-lespaul-es335 stílusban gyártott hangszerekkel, mivel azokat ismerem is, és a többségnek is jól beváltak. Erre tessék, ez a gitár aztán mindenre hasonlít, csak az előbb felsoroltakra nem. Mindettől függetlenül egy roppant vagány hangszer, aminek a formája valahol rendbontó is, meg klasszikus is, az biztos, hogy nekem tetszik, még így fejrefordítva is.

Ugyanis jobbkezes. Ez volt a harmadik érvem, és tessék. Megfogadtam, hogy nem veszek jobbkezes gitárt, mert nem kényelmes. Mentségemre szóljon, hogy ez a hangszer fejjel lefelé fordítva is az, és egészen jól kiegyensúlyozott úgy ülve, mint nyakba akasztva (enyhén fejnehéz, de nem jobban, mint más gitár). És jobban elérem a felső fekvéseket, mint a Desirén. Az eredetileg fordított fejforma miatt a hangolókulcsok is kézre állnak, egyedüli veszteség tehát a "jól megszokott" hangerő-, hangszín-potméter páros, mert azok a pengető kéznek sajnos tényleg útban vannak.

Visszatérve a gitár megvásárlásának történetéhez, az első próba még valamikor 2013. január elején, a Nyugati téri Eldorádóban (az Alexandra könyvesbolt aljában - Kösz Ádám, hogy elvittél oda!) történt, pusztán viccből, csak azért mert P90-es hangszedők voltak benne. (Na! Ez meg az újabb tőrdöfés! :)) Ádámnak effekteket keresgélve lyukadtunk ki az Eldorádóban, és próbálgattunk mindenféle hangszereket, amik a falon lógtak: amerikai meg mindenféle Telecastert, Stratocastert, japán Epiphone Elitist-et, sőt Usa vintage GibzonLezPólt (600e, jó mondjuk ez ott volt azért a szeren, csak hát jobbos volt...) is, de egyik sem fogott meg túlzottan. DE EZ! Uhh, egy az egyben az az érzés, mint amikor hirtelen felindulásból megvettem a Sheraton-t. Azt sem tudtam megindokolni, mégis a mai napig a világ hangszere. Most meg ez, tessék. Pedig új, jobbkezes, formagitár, és P90-es.

Az elhatározás, hogy eladom a Lenint már 2012 őszén megfogant, amikor azt mondta MLP, hogy sajnos a nyakát nem tudja jól beállítani, mert görbe. Később a helyzet még tovább romlott, az oktáv feletti fekvéseknél már indokolatlanul nagy volt a húrtávolság az érintőktől, és sokszor csörögtek-zörögtek a mély húrok. Eztán már tudtam, hogy majd úgyis eljön a nap, amikor Lenin-től búcsút kell újra vegyek, de nem volt sem konkrét elképzelés, sem különösebb rákészülés. És ez így volt rendjén.

Utólag visszagondolva, szerintem a vásárlás ténye az első pillanatban eldőlt, csak az időpont volt kérdéses, hogy mikor adom a fejem egy újabb próbának. Addig kiműveltem magam a netes irodalom alapján a márkából, és részint megkaptam a válaszokat a fejem felett lebegő kérdőjelre, hogy FRET-KING?!?! Az meg mi? A hangszer Koreában készült (sorozatszáma: B05179, Blue Label), már jópár éve gyártják, és egy bizonyos Trevor Wilkinson (aki alapvetően hardver-t gyárt gitárokhoz, pl.: húrlábak, hangszedők, meg pl. a Vintage márkájú hangszerek, stb...) az elkövetője. A netes videókban kiemeli, hogy sok a gyártói tapasztalat, jó az anyaghasználat, okos a tervezés, stb., de valahol mégiscsak a valóság a lényeg. És a valóság egy nagyon jó, kivitelezésében igényes hangszert mutatott - olyan áron (189.000 Ft, amiben benne volt egy húrkészlet és egy speciális plüss puhatok, külön a formához alakítva), ami a netes listaárhoz képest kifejezetten kedvező volt (listaár: 240.000 Ft, balkezesben 250.000 Ft + szállítás, mivel nincs már magyarországi forgalmazó - sőt a balos típust meg is szüntették 2013. februárjától...). Az igényességet itt szó szerint értem, ugyanis első osztályú Gotoh kulcsokkal érkezett (pont olyanok, mint amilyenek a Desiré-n szolgálnak évek óta), plusz Alpha potméterekkel és kapcsolóval, szintén Gotoh híddal, Fret-King (Wilkinson W90) hangszedőkkel van szerelve. Nem mellesleg a hangszer összes testmarása igényesen ki van fújva fekete grafitfestékkel. Ilyen árnyékolást sem a Sheraton-ban, sem a japán Fenderben nem látni, csak amerikai hangszerekben szokás.

És ami a legfontosabb, hogy kézbe véve kifejezetten jó hangja van már akusztikusan is. Nálam az első próba mindig akusztikusan történik, mert ha úgy nem inspirál a hangja, akkor az elektronika csak legfeljebb elrejti a hibákat, meg nem szünteti. És ez a hangszer jól szólt: szépen, hosszan, és részletgazdagon, ami jó alap ahhoz, hogy elektromosan is szép tiszta hangot kapjunk. Ebben nagy segítség a három részből összeállított tiszta mahagóni test, és az alapból jól beállított, 25"-os (!) mahagóni nyak, valamint az indiai rózsafa fogólap, ami olyan sötét erezetű, hogy több netes forrás már az ébenhez hasonlítja. A recept különösebben nem korszakalkotó, a Gibson jópár gitárja (SG, Firebird) ugyanis kb. ugyanígy készül, sőt árulják őket ugyanígy P90-ekkel is, tehát részint bevált formulák mentén született a hangszer. A fogólapon fehér gyöngyház pötty-berakások vannak, amik minimalisták, de szépek. Őszintén szólva hiányolom a gitárról egy kicsit a díszítést, de meg lehetett szeretni így is :).

A három P90-es hangszedőhöz ötállású kapcsoló jár, a hagyományos stratocasteres bekötéssel (1, 1+2, 2, 2+3, 3), és nagyon sokféleképp tud megszólalni. Mivel még sosem volt előtte P90-es gitárom, így kifejezetten meglepett, hogy mennyire jól használható hangszedő típus ez, és hogy ehhez képest mennyire nem elterjedt. Single coil, mert zajos, de annál vastagabb hangú, mégis van 'teteje', és nagyon jó a dinamikája. A hangszín potival szinte teljesen humbuckerré tehető. (Ezt mondjuk nem sokáig tudtam kihasználni, mivel a vásárlást követően máris kikerült belőle mindkét poti... :D) A gyári hangszedők hangja egyébként kifejezetten használható, sokszínű, de azért hallottunk már jobbat kategóriás.

Az első utam - mondanom sem kell - a Vintage '52-be vezetett, ahol átfordították a nyerget balosra, kivették belőle a két potmétert, befúrtak egy új hevedertartót, és teljesen beállították. Nem maradt más, csak a három hangszedő és az ötállású kapcsoló. Így kezdtem el használni, de elég hamar kiderült, hogy legalább egy hangerő-potmétert valahogy vissza kéne applikálni a gitárba, mert az hiányzik. Hogy a fát ne kelljen fúrni, egyetlen hely jöhetett szóba, a pickup-váltó kapcsoló üregében. Oda egy mini-potméter (még asszem a Squier-ből maradt... :)) pont befért, és hogy ne legyen a pengető kéznek útban, egy elég egyedi elhelyezést választottam: ferdén megdöntve és besüllyesztve a koptatólapba. Akármilyen sapka sem fért be arra a kis helyre, így aztán a Demonizer egyik sapkája lett az áldozat (a Demonizer kapott másmilyeneket). Miközben Noémi épp paradicsomlevest főzött, én a kést a forró főzőlapon melegítve vágtam lyukat a koptatólapra, és mit mondjak, tök jól sikerült. Ekkor fordítottam el 90 fokkal a kapcsolót is, így teljesen azonos lett az elhelyezése a Desirén levővel. A kiszerelt két potméter lyukát pedig vastag, fekete gumiból formára vágott dugókkal dugtam be.

A Levin eladása előtt - mivel a Levin új tulaja teljesen vintage stílusban szerette volna a gitárt - átcseréltem a két gitár hangolókulcsait. Így Lenin egy hagyományos ezüst-nikkel készlettel ment el, az Esprit pedig megkapta a kőkemény fekete Gotoh-okat. Jól is néz ki, csak így majd a hidat is cserélni kell majd, hogy színben passzoljon - bár ezt már vásárláskor tudtam, hogy valamiféle tremoló kell majd a gitárra, csak még várok, mert nem tudom, hogy milyet is kéne (Bigsby? Floyd?) venni.

A K-Csoporttal jópár próbán, koncerten átesett a hangszer, és szerintem jól vizsgázott. A húrokat nem eszi, a hangzása passzol, kényelmes rajta játszani, és vagányul néz ki. 2013 őszén azonban erősítő-fronton új fordulat következett, aminek a neve Laney Klipp. Az erősítőről ott írok úgyis, a gitárok terén viszont váltást hozott, ugyanis ehhez az erősítőhöz valahogy jobban ment a Desiré hangja. Közben Atix is átállt Preckóról Jazz Bass-re, szóval volt változás, ami miatt újra kísérletezni kellett. És bár a Fret-King-et elvittem minden koncertre, egyre kevésbé került elő a tokból, mert a P90-ek valahogy nem dolgoztak jól együtt a Klipp-pel (max torzítás mellett...). Otthoni gyakorlásra továbbra is ezt használtam, mert nagyon inspiráló erősítés nélkül is.

Sokáig töprengtem azon, hogy milyen sorsot szánjak ennek a hangszernek. Lehetne - hasonlóan, mint Desirét - fejleszteni, teljesen a saját igényekhez alakítani, igényesen, sok pénzért, vagy inkább használni, aztán majd a sok pénz félretétele után lecserélni egy alapból sokkal magasabb kategóriás, alapból tökéletes hangszerre. A döntés nyilván nem könnyű, de ismerve a saját mentalitásomat, inkább az előbbi út mellett döntöttem. Játszottam 2013 őszén Londonban egy új balkezes Gibson Les Paul Deluxe-on, ami nagyon tetszett, főleg a mini humbuckerek, és a hangszer szépsége miatt, szóval az tényleg nyomot hangott bennem. És amikor a Fret-King módosítgatása jutott eszembe, akkor egyből beugrott, hogy ebbe az irányba lehetne vele elindulni.

Visszatérve a hangszerre, 2014 márciusában 'teljes véletlenségből' jártunk a StageShop-ban Ádámmal, és felajánlott nekem az egyik eladó egy Bare Knuckle P90-es hangszedő szettet kipróbálásra. Azt mondta, hogy 50 rongy, de ha nem tetszik, akkor vigyem vissza, aztán visszaadják a pénzt. Hát mondom oké, mi bajunk lehet, így aztán megkötöttük az üzletet, hazavittem a hangszedőket. Az új pickup-okról nem sokat tudtam, de sikerült a gyártó honlapján szert tenni némi infóra: BKP Nantucket P90 kalibrált szett, a tradícionális és a modern hangzás között félúton, közepes jelű single coil hangszedők (legalábbis ezt mondták, de szerintem nem azok...). A nyaki és híd felőli Wilkinson-ok kerültek kicserélésre, a középső maradt az eredeti. Az eddigi tapasztalataim alapján már nem is dobtam akkora hátast, szinte elvárás volt, hogy bitangul szóljon. Ez körülbelül be is jött, sokkal érthetőbb, tisztább, feszesebb hangképű P90-ek ezek, a nyaknál eléggé ugyanolyan színezettel, mint a gyári Wilkinson, csak sokkal részletgazdagabban, és talán zajmentesebben. Ami talán váratlanul ért, hogy a hangok lecsengése sokkal egyenletesebb, és hosszabb lett. A híd felőli hangszedőt viszont egy kicsit vékonynak éreztem, kevesebb teste volt, bár egy rendesen kihajtott csöves erősítőnél ez előny is lehet. Ettől függetlenül az első gondolatom az volt, hogy inkább középső állásba való.

Nem sokkal később aztán át is műtöttem a hátsó hangszedőt középre, ami egy nagyon jó döntésnek bizonyult: tökéletes egyensúlyba került a nyaki hangszedővel, és éppen optimális a magas és mély tartomány aránya. Annyi trükk van ezekben a BKP hangszedőkben, hogy bár nem felezhetők (single coil lévén), nem csak két ér fut ki belőlük, hanem három: a föld illetve a tekercs két vége. Mivel ezek a hangszedők alapból visszafelé vannak tekercselve, így más hangszedőkkel való összepárosításuknál erre figyelni kell - hogy létrejöhessen a zajmentes köztes állás. A beavatkozás után már csak a híd felőli hangszedő maradt gyári, és itt fogtam gyanút először, hogy az új hangszedők nem Nantucket-ek. A gyári Wilkinson P90-ek közepes jelű pickup-ok (Desiré vintage humbuckereit simán túlüvöltik), de ezek a Bare Knuckle hangszedők sokkal hangosabbak voltak. Egyszerűen nem tudtam úgy beállítani őket, hogy a híd felőli hangszedő bármennyire is pariban legyen a másik kettővel - hangerőben. Már előtte is tudtam, hogy úgyis menni fog az is, de én mindig a végletekig próbálkozok :).

Okulva a korábbi tapasztalatból, mindenképpen olyan hangszedőt kerestem a megmaradt hátsó Wilkinson helyett, aminek több mélye van, nagy jelszintje, és (mire használja az ember a hátsó állást) lehet rajta zúzni. Hát ez éppen egy humbucker definíciója - mily' meglepő. Jött hát a keresés, de nem tartott túl sokáig: a bevált recepten ne változtass alapon a választás DiMarzio lett. DiMarzio-ék az egyébként is elég szűkös piaci P90-es kínálatban is gyártanak több, egymástól jelentősen eltérő típust: P90-es házba szerelt humbuckereket is. Egy ilyen hangszedő választása egyszerűsíti a dolgot: nem kell fúrni-faragni, esztétikailag is egységesebb a küllem, és egy perc alatt bedobható. Régóta kíváncsi voltam (csak nem volt hozzá hangszerem) a nagy legenda Super Distortion-ra, hogy milyen hangja lehet az én kezemben, és bár ez a P90-es nem pont az eredeti Super Distortion, de sok fórumon azt írják, hogy nagyon hasonlóra sikeredett. Hát akkor hajrá: 27.900 Ft, rendelés az Eldorádóból, három hét alatt jött meg, mert külföldről kellett beszerezni - semmi gond, nem volt sürgős.

A DiMarzio a várakozásaimnak megfelelően már jól összeillett a BKP-kkal, úgy hangerőben, mint hangszínben. A hátsó állás eddig még talán egyik gitáromon sem volt ennyire tökös, szóval igencsak ott van a szeren (az EMG-k elmehetnek a sunyiba :)). Felezve egy nagyon jól használható állást alkot a középső P90-nel, és éppen annyira karcos, tolakodó a hangja, amennyire ahhoz kell, hogy mindig energikus legyen. Esztétikájában bár az eredeti dizájntól eltér, azért könnyen megszokható. Érdekes, hogy az utóbbi időben (2013-2014 felé) egyre inkább kezdek áttérni a híd hangszedőn kívül a single coil hangzásra, és nem csak ezen a hangszeren, hanem majdnem mindig. A Desiré-n bekötött ötállású kapcsolás is általában a nyaki felezett humbuckeren áll meg, és itt is sokat használom a P90-ek single coil hangját. Persze ha nagyobb hangerőről, torzításról van szó, akkor még mindig ott a jól megszokott humbucker mód, de egyre inkább kezdem (újra) felfedezni az egytekercsesek világát.

Visszatérve a Fret-King-re, a hangszedő-cserék következtében összességében egy remek, tényleg inspiráló hangszer lett belőle, amit mostanra nagyjából be is játszottam, megszoktam, megismertem. A mahagóni egyre jobban életre kel, sőt olyannyira, hogy már-már néha úgy érzem, hogy a festék fogja vissza a hangot. Hallottam már ilyenről, és mivel az Esprit-en is elég vastag festés található (alapból színes lakkal fújták le, nem külön-külön lett lakkozva, és festve - ez nyilván a költséghatékonyság eredménye), komolyan elgondolkodtam a festés cseréjén. Más hangszereimen sokkal 'selymesebb', vékonyabb tapintású volt a festés, itt sokkal inkább egy erős, szinte ütésálló, mechanikai bevonat érzetét kelti, ami elképzelhető, hogy enyhén fojtólag hat. Mindegy, ez lesz a legutolsó nagy beavatkozás, egyrészt a kétes mivolta, másrészt pedig az összes többi kísérletezési kedvem miatt - mivel elképzelhető, hogy nyomokat hagyok majd még a gitár testén, amiket el kell tünteni :)

Tudtam már régebben is, csak nem szántam rá magam, hogy az Esprit (vagy kiérdemelt nevén Eszti) is kapjon egy tremolót. Igazából már jó egy éve nézegettem, hogy milyet kellene, de a balkezesség még jobban megnehezítette a dolgokat, mint korábban. A forint gyengülése miatt az USA-import balos Bigsby vámmal együtt majdnem egy százas (!) lett volna, az Ebay-en 200 Euró körül találtam egyetlen B5-öt Európában, de szállítással együtt ez is 75 eFt körül jött volna ki akkoriban. Nagyon sokalltam, de a hónapok alatt kénytelen voltam hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy ez bizony drága mulatság lesz. A 'legolcsóbb' megoldást választottam aztán 2015 szeptemberében, amikor is a StageShop-ban egyedi rendeléssel hozattam egy Duesenberg Diamond Deluxe tremolót, annak is a rövid változatát, 58.000 Ft-ért. A felszerelés az új Elixir húrkészlettel együtt további 13 eFt-ot kóstált, de ez már a Vintage'52-ben történt, továbbra is Csambalik Tivadar vezénylete alatt. Szerencsére sikerült nekik úgy felapplikálni a szerkezetet a hangszer testére, hogy a korábbi Gotoh húrbefűző furatait 99%-ban eltakarja, így nem éktelenkednek a lyukak a gitár testén.

A hangszerboltban csak egy gyors próbára volt lehetőség: stabil, pontos, jól van beállítva, működik - mondom oké, a hangját majd otthon meghallgatom. Természetesen így is történt nem sokkal később, először beállítottam a kart egy kényelmesnek tűnő pozícióba (a kar hossza, szöge ennél a tremolónál állítható, és csavarokkal rögzíthető - ez nagyon jó dolog), gyors hangolás, erősítőbe bedug, aztán hadd szóljon. Összességében nagyon meglepődtem, mert olyat tapasztaltam, amire nem nagyon számítottam. Már a Desiré-nél is leírtam, hogy a Bigsby miatt megnőtt a hangkitartás, és ez ezúttal is így történt - ennek oka gondolom a nagyobb tömeg és a másmilyen erőátviteli rendszer; ez idáig rendben is van. Viszont ami váratlanul ért, hogy a gitár hangja szellősebb, levegősebb lett, és elkezdett egy kicsit hasonlítani a félüreges testű hangszerek hangjára. Nem nagyon tudom megfogalmazni, hogy mit is jelent ez, mivel természetesen üregek nem kerültek a hangszerbe, viszont a rezonanciája ilyen irányban változott. Talán az lehet ennek hátterében, hogy a rezgéseket a húrok hátrébb, a test végéhez közelebb is adnak át, és így egy 'virtuálisan hosszabb hullám' jön létre, mivel hátrébbről jön a testre ható gerjesztés; kicsit úgy, mint a jazz-gitárok lebegő hídjainál. Az biztos, hogy a Bigsby-féle erőátvitelhez kifejezetten hasonló, ízes harmonikusokban gazdag hang kerekedett ki a hangszerből, ami eddig is benne volt ugyan, de nem volt ennyire jelen. Már fél órája csodálgattam ezt, amikor rájöttem, hogy a tremolót valójában még ki sem próbáltam :). Persze abban sem kellett csalódni, nagyon szépen, finoman jár, éppen ugyanúgy viselkedik, mint egy Bigsby: nagyon minimális (fél hang a maximum) hangmagasság-változtatásokra jó, de nekem ez több, mint elég. És még úgy is nagyon jól tartja a hangolás, hogy a Fret-King-en hagyományos híd van, nem görgős. Nézegettem, hogy vajon meddig fogja bírni, mivel szemmel is látható igénybevételt kap - majd az idő eldönti.

Aztán csak nem hagytuk abba a zenélést a K-Csoportos srácokkal, és a sok-sok próbatermi impró (nomeg a fenomenális Palmer Drei erősítő) nagyon igényelte a hangerő potméter használatát. Volt ugyan a Fret-King-ben egy hangerő-szabályzó (a kiváló elhelyezést feljebb már taglaltam ugyebár), de ennek használata elég körülményesnek mutatkozott, főleg amikor finomabban kellett állítani rajta. Az elhatározás tehát egy idő után adott volt, hogy valamit csinálni kell. Körülnéztem ismét a megszokott, vagy éppen szokatlan elhelyezések között, hogy ráleljek az igazi megoldásra, de végül hagyományos megoldást választottam: ahogy az Epiphone-nál, itt is a Fender Stratocaster-féle pozíciót találtam a leginkább kézreállónak. Szinte centire kimértem a helyét, és az ott lesz jó helyen. Már csak azt az embert kellett megtalálnom, aki kivitelezi nekem a fúrást.

Mondanom sem kell, hogy megint nem én kerestem meg végül, hanem úgy talált rám a hangszerész, Halmai János, aki az Ibanez kompresszoromat találta érdeklődésre méltónak a GS-en. A kompresszorból végül nem lett üzlet (megvette más), de a famunkát megcsinálta, ami éppen kapóra jött. Pesti műhelyében (ami egyébként nem messze van Fogas Viktor műhelyétől, aki a B-tervem lett volna) átbeszéltük az igényeimet, adott egy árajánlatot, és otthagytam a gitárt. Egy-két hét alatt készült el a munkával, és őszintén szólva egy kicsit csalódtam benne. Előre megegyeztünk, hogy az elektronikát majd beteszem én, mivel egy elég speciális kapcsolást találtam ki a hangszerbe, azzal ne fáradjon. Ez oké, de a mechanikát is teljesen szétszedve kaptam vissza, a tremoló, a híd, a hangszedők, de még a jack-aljzat is egy dobozba összehányva érkezett, a húrokból egy hiányzott, de még a csavarok is eléggé össze-visszák voltak. Ettől függetlenül a famunka rendben volt, a kicserélt koptatólap elöl-hátul szépen pontosan passzolt, szóval funkcionálisan azért rendben volt. Egyedüli hiba az új jack-aljzat furata, ahol lepattant a festék, és a csavarok is elég trógerül lettek beletekerve, de minimális házi javítással ez kiküszöbölhető volt szerencsére.

Egy hetet tököltem el én is a kapcsolással, amire sikerült rendesen kivitelezni, de megérte. A zenekari, próbatermi igények hívták életre azt a kapcsolást, amit kitaláltam ehhez a hangszerhez, és így pár hónapnyi - most már évnyi - használat után elmondhatom, hogy az ötlet bevált. A lényege ugyanis, hogy két hangerőszabályzó került a gitárba, amiből az egyik nem mindig működik (hívjuk Slave-nek), míg a másik mindig (hívjuk Master-nek). Ezzel együtt az új ötállású kapcsoló is érdekes, mivel az sem éppen hagyományos - az állások sorban: 1. és 2.: híd humbucker sorosan, 3.: Középső P90, 4. és 5.: Nyaki P90. Kérdezhetitek, hogy ennek mi az értelme, de mindjárt elmondom. A lényeg, hogy csak a középső három állás (2, 3, 4) hangerejét szabályozza a Slave hangerőszabályzó, a két szélső állásét nem. Így beállítható a hangszeren az, hogy 1. állásban az ember full hangerőn zúz a hídon, és egy egyszerű kapcsolással (átváltva a 2., 3., 4. pozíció bármelyikére) behozhatunk egy tiszta hangot, ha pl. a visszavett Slave hangerő-szabályzó is életbe lép (ilyenkor mind a két hangerő-szabályzó a jelútban van, de a Master ugye ki van tekerve). Vagy pl. megoldható, hogy 4. állásban az ember kíséretet játszik a nyaki hangszedőn, és egy kapcsolással az 5. állásba ugyanaz a hangszedő egy sokkal nagyobb jelszinten szólalhat meg, így szólózásra is alkalmassá válik. A kulcs a két hangerő-szabályzó egymáshoz való aránya tehát. Ezen kívül kapott a gitár egy master tone potit is, de ez a legkevésbé lényeges (sokat nem használom, de néha jól jön). Már csak a potisapkák hiányoztak a teljes dizájnhoz, amihez szintén egy gitáron ritkán látott megoldást választottam: lekaptam az erősítőmről hármat a csirkefejű sapkákból, ha már úgyis passzolnak a hangszedőkhöz, és kipróbáltam, hátha jók. Mondanom sem kell, hogy egy nagyon trú külsőt sikerült kapni, ami meglepően használható is (igazából attól féltem, hogy majd nem lehet rendesen állítgatni őket játék közben egy ujjal, de nem - tök jók), így aztán maradtak. A Fender-re pedig felkerültek a Demonizer-hez anno rendelt Marshall arany színű potisapkák, így aztán az is hot-rod-dolódott (de szép kifejezés :)) egy kicsit.

Ezt követően pedig végérvényesen eldőlt a fekete Gotoh hangolókulcsok száműzetése, ami 2016. augusztusában meg is történt, ismét a StageShop jóvoltából. A Gotoh szerelvényekkel soha semmi problémám nem volt, így azt szerettem volna helyettük, de érdemben nem tudtak a hangszerboltok még várható időpontot sem mondani, hogy mikorra lenne beszerezhető egy balos, sorhatos, króm készlet, amik - ha már cserélünk, adjuk meg a módját - satusak, és gyöngyház tollakkal bírnak. Így aztán a Schaller gyár lett a befutó, akik méreteikben, arányaikban nagyon hasonló, és ugyanúgy kiváló minőségű szerelvényeket szállítanak, ráadásul a StageShop-ban éppen akciósak is voltak. Sajnos az előzetes levelezések nyomán nem mertük 100% biztonsággal berendelni a kulcskészletet, hátha mégsem passzolnak alapon, így személyesen kellett elmennem érte. Ez jó ötletnek bizonyult, mivel végül a helyi hangszerésznek is bele kellett avatkoznia a dolgokba. A kulcskészlet raktáron volt, és fel is szerelte a hangszerész, de az 'A' húr hangológépének rögzítőcsavar-furata nem volt a legideálisabb, így azt újra kellett fúrni. Így is csak fél órás munka volt, amit ráadásul még csak ki sem fizettettek a srácok, így aztán könnyen, gyorsan, és szakszerűen sikerült kicserélni az amúgy jó, de dizájnban már egyre kevésbé passzoló Gotoh szerelvényeket. Az új fej nagyon szép szerintem, és mivel satusak a kulcsok, így sokkal jobban tartják a hangolást (ezt már ismertem a Fender gitáromból), feszesebbnek tűnnek a húrok.

Ezt követően alakítottunk - a K-Csoport tetszhalottá válása okán - egy másik zenekart, Univerzum együttes néven (a projekt neve Kick-Ezek is lehetett volna, nem született végül döntés). Itt elég jó kis zenét csináltunk, és végig a Fret-King-et használtam. Ez egy komplexebb zenei közeg volt, és a P90-ek, valamint a hozzájuk kitalált kapcsolás nagyon működött, teljesen elégedett voltam a hangzással. Érdekes, hogy ilyenkor csak úgy telnek a hónapok, akár évek is, és az ember észre sem veszi, hogy milyen jó kis hangszeren van szerencséje muzsikálni. Aztán persze jött a zenekari kényszerpihenő 2017. júniusában (Petike Jr. születése okán többek között), és újból szobagitáros lettem, ami egyet jelent a tuningolás, moddolás témakörével :). Ekkor döntöttem úgy, hogy végre elkezdem a régóta tervezgetett 'utolsó nagy átalakítást' a gitáron.

Tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis rászánom az időt és a pénzt, hogy eltüntessem majd a hangszer testén éktelenkedő sebeket, megpróbáljam megoldani a balkezes jelölőpöttyök hiányát, a festés durvaságát, és tenni rá egy új, általam tervezett logót. Ezek voltak azok a fő dolgok, amikkel megkerestem a GV Guitars csapatát, akik az otthonomtól nem is olyan messze, a felvidéki Gútán dolgoznak, és a munkájuk mindig lenyűgözött a hangszeres kiállításokon. Ők - bár azért akadt munkájuk szép számban - szívesen elvállalták a feladatot, mivel az számukra sem annyira rutin-feladatnak látszott, és nem mellesleg nem voltak időkorlátokhoz kötve - ha már nekem úgysem volt sürgős. Persze az ember mindig megtanulja, hogy mesterembernek soha ne mondd, hogy ráér, mert akkor (szinte) soha nem lesz kész, de minőségi, lelkiismeretes munkát akartam, úgyhogy ennyit mindenképp megért.

Ugyanis pontosan fél év alatt lett kész a hangszer, és még akkor is maradt rajta egy-két olyan apróbb javítanivaló, amit még később meg kell majd csinálni. De hogy a végeredményről beszéljek, az alábbi munkák kerültek elvégzésre ez alatt a hosszú idő alatt: Eltüntetésre kerültek a régi potméterek furatai, a régi jack aljzat és jobbkezes hevederakasztó helyei, a régi húrláb tőcsavarjainak helyei, földelésre került az új tremoló, feltöltötték fával és megszüntették a régi elektronika üregét, mindezt azért hogy ergonomikus hátsó kivágást csinálhassunk a mellkasnak (mint a sztratókon), a régi logót újra cseréltük (Estrit - erről is mesélek majd ;)), kibővítésre került az ötállású kapcsoló ürege, hogy kényelmesen elférjen benne a superswitch, az üreget pedig újra kifestették grafittal is az árnyékoláshoz. Ezen kívül eltüntetésre kerültek a jobbkezes pozíciójelölők a nyakon, mivel kapott a gitár egy nyaki binding-ot, amin csak a balkezes pöttyöket tettük már fel. Egyformára cseréltük az összes műanyag koptató- és takarólap csavarjait (Ez még a Halmai-örökség, hogy nem egyformák voltak), és végül, de nem utolsó sorban komplett újrabundozás (Jescar prémium), és komplett festés-lakkozás.

Ha az ember ezt a hosszú listát végigolvassa, talán fel sem tűnik elsőre, hogy az elektronikához hozzá sem nyúltunk, az teljesen változatlanul került vissza a faanyagában és egyéb hardvereiben megújult testbe. Mert a test viszont nagyon más lett, de azért mégis majdnem ugyanolyan. A fenti változtatások ugyanis azokat a kényelmi változtatásokat valósították meg, ami nélkül azért bőven lehetett volna élni, de így lett igazán a Fret-King az én hangszeremmé, amilyen másnak biztosan nincs (Persze összességében egyáltalán nem az motivál, hogy másnak ne legyen ugyanilyen, sőt igazából egyáltalán nem értem, mások miért nem szabják testre a saját hangszereiket - Hihetetlennek tartom, hogy egy szériagitár megfelelő tud lenni a többség számára... - na mindegy, a jobbkezeseknek könnyebb talán a nagyobb választék miatt).

Az átalakítás nagy része rutinfeladatnak számított a GV-s srácoknak, de egy dologgal azért meggyűlt a bajuk, mégpedig a festéssel. Ezt sem ők, sem én nem gondoltam volna, de végül csak negyedikre sikerült olyan minőségben megvalósítani a háromtónusú színátmenetes festést, amire már mindenki azt mondta, hogy rendben. A problémát az okozta, hogy a testen van az az ék alakú szintkülönbség, ahol a beállított szemcseméret mellett a festék nem egyenletesen terített: vagy kihagyott, vagy megfolyt. A negyedik végeredmény ettől függetlenül meggyőző lett, a színeket nagyon eltaláltuk, bár egy kicsit német zászlós, ha az ember úgy nézi :). Megérdemlik az ihletet adó hangszerek, hogy megemlítsem őket, mert két nem túlzottan ismert típusról van szó: az egyik a Novo Guitars Sectis Lake Como Blue festéssel, a másik pedig az ausztrál Maton Wedgtail, aminek volt egy hasonló színkombinációja.

A Fret-King azóta ebben a véglegesnek tűnő formájában él és virul, sokat használom, és egy kifejezetten inspiráló, szép és egyedi hangszer lett belőle.

Erősítők:

TORQUE 45W (1997 - 2001):

Életem első erősítője ('Torok'), a Levin-nel együtt kaptam, 40e Ft volt, szintén a győri Buxa hangszerboltból. Ez egy zárt hátú hangdobozba szerelt egycsatornás (csak tiszta) erősítőből, és egy asszem 10"-os tányérból állt. Az erősítőnek három bemenete volt (gitár, ének, szintetizátor), magas, mély EQ, meg Master hangerő. Mivel tranzisztoros volt, a 30W elég kis teljesítménynek mondható, bár azért meg tudott szólalni dob mellett is. A hangja elképesztően sötét volt, ami szerintem a zárt ládának köszönhető: a treble kiemelés sem sokat segített rajta, a tompa, mély hang egyszerűen nem volt elnyomható. Ez eleinte nem nagyon zavart, később már jobban, de azért az effektekkel lehetett javítani rajta. Igazából sokat nem lehet róla mesélni, az Alef-fel végig ezt használtam, meg még a gimis zenekaraimban is: az M15 próbák alapvető kelléke volt a kis cucc. Első alkalommal bele is törtünk egy jack dugót, akkor szedtem szét életemben először, de sikerült kiműteni. Aztán még egyszer-kétszer kibeleztem, mert érdekelt, hogy milyen belülről, meg hogy mit lehet belőle kihozni (használtam egy ideig nyitott háttal is - az valamivel jobb volt), de amint az egyetemre kerültem megváltam tőle: Csercsik Dávid vette meg kemény 25e Ft-ért, ami a haveri árnak pontosan megfelelő. Nem tudom, mi lett aztán vele, ő elég sokáig használta - tanuló erősítőnek végülis jó, még akkor is, ha ma már nem pont ezt ajánlanám egy tanulónak. Ezt az erősítőmet aztán egyből a HajráPeti Deluxe követte, ami egy nagyon profi cucc, és igazán nem bánom, hogy a szamárlétra többi foka kimaradt...

Laney Klipp 60W (2013. augusztus - 2019. november):

Gyerekkorunk erősítője ugyebár. Főleg idehaza ez egy legendás cucc, és némi túlzással talán nincs is olyan magyar gitáros, akinek nem volt egy. Ha pusztán hangkarakter alapján kellene erősítőt választani, akkor valószínűleg nekem sosem lett volna, ugyanis a HajráPeti Deluxe tökéletesen kielégíti az ilyen irányú igényeimet. Csak hát ott volt ugye a K-Csoport nevű zenekar, akikkel rendre nagy hangerőn játszunk, és az én kis átalakított Blues erősítőm egyre inkább esélytelen volt kezelni a helyzeteket: koppanásig kiterkerve kellett sokszor használnom, ahol az erősítő már hallhatóan besokallt, a tányérok (akkor épp 2x12 kivitelben) az életükért küzdtek (Ykhya! ;)), és hát nem is szólt szépen. Valamit tenni (venni) kellett, mert a koncertek rovására ment a dolog.

Mindez 2013 nyarán történt, amikor már harmadik alkalommal jöttek oda hozzám koncert után, hogy kicsi a láda, nagyobb kéne. És amikor a közönség ezt mondja, akkor már tényleg lépni kell. Az ember először természetesen a legolcsóbb megoldás felől közelít, hátha sikerül kihozni valamit a meglevő cuccokból. Próbáltam a Fender-t másik tányérral, ládával (mert hát végülis talán nem a 40W teljesítmény volt a kevés, hanem a felület, vagy legalább olyan tányérok kellettek volna, amiknek jobb a hatásfokuk - ilyenem viszont nem volt), az elfeledett zenekari cuccok rákötésével, de a hangzás-hangerő páros csak nem javult. Aztán próbáltam közvetlenül PA-be, szimulált kimenettel (a Demonizer egy állat), de az sem vált be túlzottan, komplett saját PA kellett volna, hogy klubokban halljam magam. Egyre inkább úgy tűnt, hogy muszáj lesz venni valami nagyobb cuccot, ezért hát aztán elkezdtem leginkább ládák után nézelődni. A netes keresgélés mellett Ádám segítségével eljutottam egy sráchoz, akinél nagyon sok féle erősítőt is ki lehetett próbálni (kereskedő, a jobbik fajtából). Ott is töltöttünk legalább két órát, és komolyan mondom nagyon meglepett, hogy nem találtam nekem megfelelőt. Arra számítottam, hogy a nagyágyú félmilliós cuccok között majd a bőség zavarában leszünk, de nagyot csalódtam. A teljesség igénye nélkül felsorolok párat, amelyek egyáltalán nem tetszettek: Carvin Legacy (100W), Framus Dragon (100W), Peavey 3120 (120W), Brunetti Pirata 141 (130W), Laney TT100H (100W), pedig ebben a listában azért akadnak nagy nevek. Mindegyiket Marshall és Blackstar 4x12-es ládákkal is próbáltuk, hogy legyen Celestion V30 és G12T-75 is a kínálatban. Mindegyik erősítőnek a torzított csatornájával volt bajom, olyan zizi, sistergős hangjuk volt, és ez engem nagyon idegesített. Nem tudom, hogy mitől van ez a hang, de emlékszem, hogy amikor életemben először próbáltam komolyabb Diezel fejet, akkor is ugyanezt a hangot hallottam. A boltos még meg is sértődött, amikor mondtam neki, hogy bazz ez úgy szól, mint egy tranyós... :D (Persze, nem volt koppanásig kihajtva, oké, node 100W-ot kitekerni??). Na mindegy, hál'istennek más boltokban azért találtam olyan (más paraméterükben sajnos meg nem felelő) fejeket (pl. Laney Lionheart L20H, Hayden MoFo), amik tetszettek, így aztán volt még reménysugár.

Természetesen a GitarShop szolgált a végső megoldás helyéül, amikor megláttam Csornán egy 60W-os régi Laney Klipp -et, ládával. Talán Pintér Zolkó hatására is - aki basszusra akart már régóta egyet kipróbálni - mentem el meghallgatni. A tulajdonos a néhai Eve Six zenekar gitárosa, és teljesen jó fej. Szégyenszemre a fia inkább dobolni kezdett, így aztán az erősítőre jó húsz év használat után nem volt igény odahaza. Az erősítő amúgy 1976 körüli gyártású (Made in UK), 60W teljesítményű, kézzel forrasztott, egészen jó állapotban levő volt, bár azért messze nem gyári. A hálózati trafó már nem az eredeti, csak 220V-on használható, és volt egy alap búgása is. A slave output ki volt kötve, a Normal csatorna egyik bemenete kontaktos, és a Treble poti is recseg (szemmel láthatóan ez sem volt már eredeti). Nagy előnye viszont, hogy a kimenő trafó eredeti Partridge, nemrég lett újracsövezve, és küllemre egészen szép állapotú. A fejhez egy 4x12-es láda tartozott, piros címkés Goodmans Audiom 12-P hangszórókkal (4x50W), így hát aztán teljes az összkép. A láda aljára házilag lett egy gurulós tálca rászerkesztve, ami kifejezetten praktikus szállításnál. Sajnos nem fékezhetők, de hát ez legyen a legnagyobb baj. A tulaj 100.000 Ft-ot kért a cuccért tokkal-vonóval, ami szerintem nagyon nem sok, így aztán elhoztam.

Az már a vásárlásnál is látszott, hogy kell költeni az erősítőre, de még így is olcsóbb lesz, mint a fent megnevezett fejek bármelyike láda nélkül. Rövid használat, ismerkedés és bejáratás után az utam az S.P. Amplifiers műhelyébe vezetett, ahol egy komplett nagygenerálra került sor. Csövezni szerencsére nem kellett (a V1-es 12AX7 lett cserélve egyedül), viszont a búgós hálózati trafó gyógyíthatatlannak látszott, így egy robusztus S.P. trafó került a helyére. Ezek mellett egy általános átnézés, takarítás, a Treble poti cseréje, a Slave Out bekötése, és egy csöves illesztésű effekthurok beépítésére került sor, mindösszesen 50.000 Ft-ért. Így az erősítő újra hadrendbe állhatott, jobb volt, mint valaha.

Persze a szervíz utáni első beüzemelés nem sikerült izgulás-mentesre, ugyanis egy kicserélt kondi levágott lába valahogyan ott kószált még a készülékházban. Ez a szállítás, pakolás során hihetelen módon egy olyan helyen szorult be, hogy az első bekapcsolásnál valahol rövidre zárta az áramkört, és azonnal kinyomta a főbiztosítékot, de előtte azért még csattant, meg szikrázott egyet. Na mondom, fasza - erről ennyit. Szerencsémre megtaláltam a hibát, és a biztosíték cseréjét követően az életre kelthető volt a masina, és nem is akármilyen hanggal.

Az már az otthoni kipróbálás során kiderült, hogy a hangerő-problémáknak vége, mert ez a erősítő akkorát szólt, hogy ihaj. Ennek az oka kettős: egyrészt a 60W az nem 40W, másrészt pedig a ládában található hangszórókból is négy van, nem kettő, még ha a hatásfokuk éppen akkora is (96,1 dB), mint a HajráPeti Deluxe Jensen-eié (de szép szó :)). Az első próbán meg is örültek a zenésztársak, hogy végre nem kell többé küzdeni a gitárosért, hogy hallják. Ami pedig szintén nem mellékes, hogy gitár bedug, és kész a hangzás, nem kell torzító, meg hókuszpókusz, mint a nem erre tervezett Fender elé. Ezidőtájt még a gyári P90-ek voltak a Fret King-ben, de azok is meghajtották viszonylag jól az erősítőt. Bár a Klipp torzítása mai füllel ódivatúnak lenne mondható, mégis van benne valami erőtől-duzzadó-szájszélből-rád-vicsorgós karakter, ami nagyon egyedi. Ez pedig tökéletesen tolmácsolta a K-Csoport által akkoriban játszott SexAction slágerek dörtirokkjaihoz szükséges dögöt. És mivel megcsináltattam az effekthurkot is, így minden szükséges effekt teljes pompájában szólalhatott meg. Az már a sors sajnálatos fintora, hogy csak szűk egy évet teljesíthetett a zenekar berkein belül az erősítő, mivel a K-Csoport 2014 nyarára átmenetileg frontember nélkül maradt, plusz költözni is kellett, ahol a kisebb próbaterem már nem bírta el a (viszonylagosan) kihajtott 60W-os fejet.

A Fender Blues Deluxe-nál elég részletesen leírtam, hogy milyen beállításokkal szoktam használni, és ezt itt sem szeretném kihagyni, főleg, hogy egy nagyon sokszínű erősítőről van szó. A hangszín-beállításokkal különösebben nem nagyon van mit foglalkozni, a Bass - Middle - Treble minden középen van, hiszen alapból is jó a hang, a Presence pedig valahol egynegyed környékén, bár ez utóbbi inkább csak a terem kompenzálására szolgál. Ezek a hangszín-szabályzók amúgy elég széles tartományban működnek, nagyot lehet velük emelni is, vágni is, de az én módszerem inkább az, hogy ha valakinek több pl. közép kell, az inkább nézze végig a hangláncot, hogy miért nincs ott az a közép, és oldja meg a problémáját ott (más hangszedő, más gitár, más torzító, más láda, stb. kell?). Egy jól összeválogatott cuccnál semmi szükség nincsen az EQ-ra, jól szól az magától is. Ennél fogva a Klipp-nél (ahogy a HajráPeti Deluxe-nál is) egyetlen potméter marad, amit tekergetni lehet: az a hangerő. És itt érkezünk el arra a pontra, amiről az összes hangszeres fórum szól, amiről a szakújságok cikkeznek, amit mindenki keres-tanul-imád-fikáz: a hangerő-poti, ami tekinthető akár az erősítő esszenciájának is. Hogy miért? Mert ebben vannak a legnagyobb trükkök, és ha valaki jól használja, akkor zenél az erősítő igazán. Ez azért nehéz, mert a hangerő csöves erősítők esetén minden más komponenssel, ami a hangláncban van, interakcióban áll: semmi nem úgy működik kis hangerőn, mint nagyon, más a hangszín, más az érzet, más a karakter - és ebben szerencsére a Klipp sem kivétel.

Sokat kísérleteztem ezzel az erősítővel, hogy különböző beállításoknál hogyan viselkedik, holott itt sok lehetőség látszólag nincs is: a Normal, vagyis Tiszta csatornán egyetlen poti szabályozza az össz-hangerőt, és kész. És mégis hónapokig tud az ember kísérletezni, hogy hol-mikor-hogyan kompresszál, mekkora jellel mehet bele a gitár, mikor kezd el rottyanni, visszavéve hogyan tisztul, melyik bemenet a legjobb, hogyan tudod kézben tartani azt az irgalmatlan hangerőt, amire ez a cucc képes. Nem mondom, hogy a végére értem a keresésnek, de olyan szép tiszta hangot, mint amilyet ez tud, kevés erősítőtől hallani (ebben nagy szerepe van szvsz a ponttól pontig való forrásztásnak). Master poti kb. félig feltekerve, a gitár pedig ízlés szerint (nálam 20-30%-ra) visszavéve, ilyenkor még szépen, mindenféle torzítás nélkül szól, enyhén kompresszál, nem erőlködik. Ha kell, akkor gitárpoti kicsit fel, megjön a hangerő is, elkezd túlvezérlődni, de még mindig inkább tiszta, végig jól érthetőek a hangok. Ha ennél több kell, akkor inkább ne is a gitárhoz nyúlj, hanem egy overdrive-hoz, majd az megnyomja. Hihetetlen szépen szól. És egyből elkezd fontos lenni, hogy például milyen minőségű a potméter a gitárodban, hogy van-e benne (kell-e egyáltalán) magas-vesztés kompenzálás, vagy éppen milyen a hangfalkábeled, és a többi látszólag audiofil téma. Fontos megjegyezni, hogy ez az erősítő - egyes netes források szerint - az első, amiben volt dedikált torzított csatorna. És ez most nem is ezért fontos, hanem inkább azt jelképezi, hogy milyen korban is készült. Az erősítőtervezők ekkortájt billegtek azon a határon, hogy elhagyják a hagyományos tervezési szemléletet (ami szerint az eredeti jel minél kisebb torzítás mellett legyen hangos - erre példa a Normal csatorna), és a torzított csatornákat még csak tanulták, kísérletezték. Ebben a korban még ismeretlen volt az effekthurok, mert sosem használták az erősítőket a csövek kompresszálásának határán (vagy túl), nem okozott gondot az effektek dinamikus megszólaltatása. És amíg a gitáros ezt nem érti meg, nem érzi át, addig nagyon nehéznek tűnhet jó hangot kitekerni egy ilyen erősítőből - főleg a mai nagyjelű hangszedőkkel, agyoneffektezett megszólalással. Egyfajta zenészi alázat tehát mindenképp kell egy ilyen cucchoz, azt hiszem.

Beszélni kell a Klipp, vagyis Torzított csatornáról is. Ez egyébként egy elég speciális torzítás, inkább fuzz-os, mint overdrive, eléggé zizis hangja van, főleg kis hangerőn. Viszont ha a végfokcsövek is besegítenek, akkor egy nagyon harapós, de még így is viszonylag alacsony, max. közepes gain-nel bíró hang jön létre, ami kifejezetten jó. Mondjuk ekkor a hangerő már közel elviselhetetlen, szóval inkább csak nagy helyeken használható. Ettől a csatornától sem lehet krémes, nyúlós szólóhangot várni, de a maga korában biztosan elég vadító volt ez így is... :) Manapság főleg a hangerő miatt nem nagyon használom, de felvételnél még jól jöhet.

Visszatérve az erősítő történetéhez, érdekes tapasztalat volt, amikor pl. Sopronban a testvérzenekar (What?) cuccán játszottunk, hogy mennyire hidegen hagyott pl. a Marshall TSL fej-láda összeállítás, ami bár hibátlanul szólt, számomra teljességgel motiváció nélküli, sablonhangúnak tűnt. És érdekes tapasztalat volt az is, amikor a Roxxy-ban szinte lef*stam a bokámat CáPeti Orange Rockerverb-jétől. Azt hiszem, végülis akkor dőlt el, hogy a Klipp egy időre parkolópályára kerül, ezt a zenekari/próbatermi/hangerő problémák csak kiegészítették.

Nem meglepő ezek után, hogy vettem egy kisteljesítményű Orange erősítőfejet (erről majd ott írok), és az lényegében egy darabig leváltotta a jó öreg Klipp-et. Hosszabb időre terveztem vele, és mindenképpen értékes tapasztalatokat szereztem általa ahhoz, hogy tájékozottabb lehessek erősítők terén. Csináltam egyszer egy összehasonlítást a Fender Blues Deluxe, az Orange TH30 és a Laney Klipp között, azonos ládákra kötve (4x12 Laney, 2x12 Fender), és elég érdekes tapasztalatokat szereztem. A legfontosabbakat itt összegzem, bár mindegyik erősítőm megítélésére kihatott. A Fender tiszta hangja még mindig az etalon, ez nem vitás. Viszont ez a tiszta hang egyértelműen nyitott ládákhoz van tervezve, mert igényli azt a fajta levegősséget, amit ez a konstrukció nyújtani tud - zárt ládán valami elvész a bájból, leegyszerűsítve: kevés a fénye. A torzítás mindvégig blues-szerű marad, igazán vaskos metál-hangokra nem nagyon lehet számítani akármilyen felállásban próbálkozik is az ember. Aztán: a Laney kora nem hazudik: azt akármire kötöd, akármit teszel elé, a vintage hangkarakter mindenen átszól, még akkor is, ha csak a végfokot használod (tehát más -pl. Demonizer- előfokkal). A tiszta hangok nagyon szépek és élők, nem annyira kerek és 'gurulós', mint egy Bassman-é, de a nagyon térérzetű, dinamikus és zenei. Ez a zeneiség főleg az Orange fejjel összehasonlítva jön ki, ami egy modern, és nem mellesleg kínaiasan modern gyártmány. A TH30-ból - bár nagyon karakteres, jól átgondolt és megtervezett - egy kicsit hiányzik az az organikusság, ami a Laney-ben megvan. Azt hittem, hogy csak a tiszta csatornánál számít ez, de rá kellett jönnöm, hogy nem: a nagyon betorzított hangokon is átsejlik ez a különbség. A leginkább észrevehető talán (ami a mai világunkban mindenhol tetten érhető) a túlméretezettség. Valahogy érezni a dinamikában, a headroom-ban, a részletekben, hogy a Laney ötször ekkorát is tudna szólni, csak nem akar, az Orange pedig piszkos jól szól, de valahogy olyan jólfésült, túlkontrollált, kifeszített az egész. Tudom, hogy ezek a hasonlatok nehezen érthetők, de az ember valahogy mindig megpróbálja lefordítani magának a tapasztalatait, hiszen tanulni akar belőlük. Az én végső következtetésem talán az lenne ez után a teszt után, hogy nem volt fair az összehasonlítás, mert ez a TH30-as Orange, az pl. nem az a Rockerverb, amit én is először hallottam. Ez a Fender nem az a kézzel gyártott Bassman, amitől a Fender híres lett (és ott van a pincénkben ;)). És most nem is azt akarom leírni, hogy a Laney az isten, mert ez nem lenne igaz, de az talán kijelenthető, hogy a jól átgondolt, túlméretezett, és igényesen (minőségi alkatrészekből, minőségi módon összerakott) megvalósított konstrukcónak nincs párja. Ezt alátámasztja az az összehasonlítás is, amit Csabi szintén 40 éves Fender Bassman 100-as erősítőjével csináltam, és ugyanez volt a benyomásom: a maiakból hiányzik a 'lélek' (?). Na mindegy, ez nem csorbít egyik erősítő érdemein sem, hiszen összességében mindegyik másra való. Az viszont biztos: a Laney Klipp a történelem egy értékes szelete, amit meg kell becsülni.

Ezek után az összehasonlítások után döntöttem úgy, hogy adok még egy esélyt a Laney-nek a próbateremben, és a zenésztársak egyöntetű pozitív visszajelzése mellett újra ott ragadt. Ekkorra elkezdtem visszatérni a Pannonium-ban megszokott hanglánchoz, mert egyre inkább sokszínű zenét kezdtünk játszani, ami igényelte a tiszta hangon is történő megszólalást - tehát a tiszta csatorna volt csak használatban, kb. félig feltekerve, és ha torzítás kellett, akkor egy külső overdrive (Kasleder - The Rocker) gondoskodott a nyúlós hangokról. Ebben a beállításban még a delay, reverb simán bemehet elöl, nem kell effekthurkozni, mert az erősítő itt még nem kompresszál. Készült egy pár felvétel ebben az összeállításban, és összességében elégedett vagyok a hanggal.

Aztán az egyik próbán egyszer csak se kép - se hang, nem kapcsolt be a fej. Na mondom, kész, eljött a vég. Kivettem a biztosítékokat: épek, akkor mondom nagy gond nem lehet. A próbát Gábor Marshall-ján (MA50C) játszottam végig, ami egy elég hasonló, valamivel sterilebb, harapósabb, és szintén kifejezetten jó hangot hozott, amin meg is lepődtem, mert annyira sok jó tapasztalatom nem volt még Marshall erősítőkkel. Na mindegy, szétkaptam a Laney-t, és meg is lett a hiba: a gyári tápcsatlakozó dugaljban eleresztett két csavar, ami a dugaljból a kábelekbe továbbította a feszkót, így effektíve nem kapott áramot az erősítő. Ez legyen a legnagyobb baj, és mit mondjak, nem jutott előtte eszembe, hogy a 40 éves erősítő csavarjait illő lenne néha újrahúzni :D Így aztán újra hadrendbe állhatott Lénike, és elég jó kis hangokat hozott. Még egy javítás következett aztán 2017. elején, a V1-es előfokcső ment ki, azt kellett kicserélni. Előtte azért ez is adott némi kis ijedtségre okot, azt hittem, hogy valami kondis baj van, mert a bekapcsolást követően mindig elkezdett elfogyni, kihagyni a hang, és kb. 8-10 perc játék után teljesen elhallgatott. Szerencsére a korábban már segítségemre levő SP Amps csapata újra megoldotta a problémát, ezzel együtt átnézték, újra beállították, és a mai napig tök jól működik.

A Fret-King-nél már említett Univerzum (Kick Ezek) együttes próbáin is sokat használtam ezt az erősíőt, és nagyon jól bevált. Ennek oka talán az lehetett, hogy abban a zenekarban a nagy headroom-mal rendelkező tiszta hang mindenek előtti volt (a torzítás ott mindig pedálból jött). Az EL34-ek mindig kristálytiszta, néha már-már szögletes hangja tök jól keresztüljött a mixen.

A Laney tehát él, és virul, és mindenképpen marad. A legújabb ötletem - majd meglátom, hogy mi sül ki belőle -, hogy a a Pannonium félig megírt Geographica albumának számainak demóiban ezt az erősítőt használjam reamp-olva, lehetőség szerint a legszikárabb, legősmetálabb Klipp hangzást kitekerve belőle. Ha lesz belőle valami, úgyis belinkelem.

ORANGE TH30H (2014. május - 2015. február):

Bár októberi gyerek vagyok, és ráadásul mérleg, úgy látszik, hogy az egyetlen ezotérának lesz igaza, akit ismerek. Azt állította rólam ugyanis, hogy annak okán, hogy a mittudomain melyik bolygó, amelyik annak idején éppen arra kóválygott, amerre, és ráadásul a többi meg nem arra, így az az egy az aszcendensemmé lett (na puff), viszont éppen ezért a racionális mérleg jellemem kell, hogy mutasson némi feminim vonást. Bár az ilyen dolgokban alapból nem nagyon hiszek, azt el kell ismerni, hogy a hirtelen felindulásból elkövetett, részint emocionális alapon eldöntött vásárlásaim többnyire nagyon jól sültek el. Mert ez az Orange ismét csak egy ilyen volt.

Persze azért a mérleg jellem sem hazudik, mert sosem történt mindez ész nélkül, éppen csak legfeljebb valamivel több G.A.S. tünetet mutatva :). A vásárlással kapcsolatban ugyanis három tényező kifezetetten kiemelten kezelendő (amikor megpróbálom magamnak megmagyarázni a vásárlás szükségességét). Az első a legfontosabb: amikor CáPetiékkel adtunk közös koncertet, és használhattam az ő Orange Rockerverb-jét, akkor éreztem először úgy erősítő torzított csatornájával kapcsolatban, hogy hazaértem. Úgy szólt, ahogy kellett: bődületes erővel, és valami olyan elementáris bájjal, amilyet előtte sosem tapasztaltam. Teljesen magával ragadott, csak úgy vonzotta ki a hangokat a gitárból, és folyamatosan beszélgetett velem. Szóval volt egy nagyon pozitív alap-tapasztalat egy hasonló erősítővel. A második dolog, hogy ezt követően teljesen feltérképeztem a lehetőségeimet és az igényeimet. Tudtam ugyanis, hogy Rockerverb ide vagy oda, 50W-os erősítőre kár pazarolnom a pénzt, nagyon nagy, és nem fogom tudni a torzított csatornát próbákon, klubokban kihajtani. Tehát skálázható erősítő kell, ezt már a Fender-nél és a Laney-nél is megtapasztalhattam előtte. Ezen kívül mindenképp kell effekthurok, mert a kihajtott előfok teljesen szétrombolja a delay-t, reverb-et, amik viszont nálam mindennapos vendégek. Tudtam továbbá, hogy a 6L6 végfok nem elég tökös ide, az EL34 pedig eléggé marshall, ami nem annyira az én világom, szóval 6V6 vagy EL84 kell. Ugyanis itt a végfok fog szólni, ez a cél. Tehát kielégült a mérleg jellem is, hogy objektív, tényszerű adatokkal is indokolni tudja a vásárlás szükségességét. A harmadik tényező pedig, hogy életemben soha előtte nem fordult meg a fejemben az Orange erősítőknek még csak a kósza gondolata sem - olyannyira, hogy fogalmam sem volt róla, hogy milyen típusok vannak, azok mit tudnak egyáltalán, milyen zenére valók, stb. Ugyanúgy, ahogy annak idején az üreges testű jazzgitár, vagy később egy P90-es hangszer vásárlása esetén sem.

Az internet korszakában aztán nem kellett ugye sokáig kutakodni a fentiek után, és elég hamar kiderült, hogy az Orange jó erősítőket gyárt. És nem mellékesen szerencsém is volt olyan tekintetben, hogy a paramétereiben nekem leginkább megfelelő fejet csak kínai modellként gyártják, és így nem is megfizethetetlen. Ezt egy kicsit sajnálom is (már nem a megfizethetetlenséget), mert nyugodtabb lennék egy nem kínai erősítő tulajdonosaként, de hát ez van. A végeredmény egy használt, pár éves, de lényegében karcmentes TH30 fej lett, ami EL84-es végfokkal rendelkezik, kapcsolható 30, 15, és 7,5 Watt teljesítmény között, van benne effekthurok, és lábkapcsolható a tiszta és a torzított csatorna. Hangfalkimenete van 8 és 16 ohm-os is, így minden hangfalamat meg tudom vele szólaltatni. És hát persze nem mellékes, hogy szép narancssárga, mint a Husquarna fűkaszánk. Az ára 150.000 Ft volt, ami szerintem jónak mondható a 230.000 Ft-os listaárhoz képest, ennyiért bármikor el is fog menni.

Ezek az objektív paraméterek. Ami a hangját illeti, lényegében beváltotta a hozzá fűzött reményeket, elvárásokat. Az Orange erősítők hangjában van valami egyedi póver, amit más erősítőben nem hallasz. Ez persze van, akinek tetszik, és van, akinek nem. Én az előbbiek közé tartozom, de azért egy fontos kiegészítéssel: jelen esetben csak a torzított csatornáról beszélünk, és akkor is csak a jól kihajtott csövek esetén (ezért fontos a skálázhatóság). A tiszta csatorna ugyanis eléggé felejtős szerintem, legalábbis én a fender-clean-hez vagyok szokva, annak pedig tudjuk, hogy nincs párja. Az Orange tiszta csatornája kicsit kemény, kopogós, nem olyan szép folyós, és felharmonikusokban is sokkal szegényebb, mint egy tweed erősítőé. Ez persze kicsit zavaró, de egyelőre sokat nem használom. A torz csatorna viszont jól kitekerve szép szövetű, hangszínre brutális - de ami a legérdekesebb, hogy a gain sosem tűnik soknak - ezek mellett pedig a hangok szépen, egyenként kihallhatók. Összességében elég csak a végfokcsövek 'megtöréséig' tekerni, nem is kell sokkal tovább, ott már úgy szól, ahogy kell, a gitárral a többit meg tudod oldani. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a hangerő-szabályzó ekkor már két órát mutat ám, ami bődületes hangerőt jelentene egy nagyobb erősítőn. Mert hát próbateremben a 7,5 W teljesítmény a Laney Klipp 4x12-es ládájával már-már sok (!) ilyen beállítások mellett. A hangerő szabályzása lényegében a teljesítmény ráadásával történik: kisebb színpadon 15 W-ra kapcsolás azonos potiállások (Vol, Gain) mellett, közepes színpadon 30 W. Nagyobb színpadra ez az erősítő már kevés lenne önmagában, de ott már úgyis a mikrofonozás határán billegünk, szóval nem biztos, hogy nem lenne használható. Meg kell jegyezni, hogy 'Full power' módban azért érezhetően dinamikusabb, kerekebb a hangja, felezve egy hangyányit erőtlenebb, mosottabb.

Ezzel az erősítővel lényegében már önmagában ki lehet állni, a gitárral együtt komplett rendszert alkot, ahol a hangerő-szabályzóval minden lényegi helyzet lekezelhető, legyen szó akár metál, rock, vagy blues-osabb műfajokról. Ez persze tovább színesíthető az effekthurkon keresztül, vagy pl. úgy, ahogy én használom mostanában: az Orange előfokát teljesen kikerülve, a Demonizer-t használva előfokként. Azt gondoltam én is elsőre, hogy ez szentségtörés, de nem így van: a végeredmény nagyon hasonló (Class A előfok, közepes gain) hangot hoz. Ezért is írtam feljebb, hogy a végfok hadd szóljon, és így is van: az előfok szerepe ezeknél az erősítőknél nem olyan hatalmas szerintem, a hang karaktere nem onnan jön (talán ez az oka annak is, hogy nem szerepel egyik Pod-ban sem? hmm...), hanem a végfokcsövek torzításából. És ezért is fontos, hogy jól ki legyen hajtva. A jelenleg alkalmazott beállításaim mellett a Demonizer gain-je alig van valamivel fél-állás felett, viszont a hangerő (Master) is jól a fél és a 3/4 között, és így jó sűrű a hang. A Demonizer előfokában valamivel kevesebb az említett 'póver-hang', viszont valamivel kulturáltabb, szofisztikáltabb ugyanazon hangkarakter mellett, és így is minden lábbal kapcsolható, átlátható marad.

Érdekes volt például - és jól leírja a fej képességeit, karakterét - amikor Philipp Ádám Hughes & Kettner TriAmp-jával hasonlítottuk össze. A két fej elméletileg még csak egy ligába sem sorolható, sem a teljesítmény, sem a szolgáltatások (sem az ár) terén, de Ádám drop-C-re hangolt súlyos metálriffelése szinte azonos erővel szólalt meg mindkettőn. A tapasztalat végülis azt mutatja, hogy a TH30-as fej egy nagyon jól, okosan megtervezett, kimért erősítő, amit egyértelműen a gyakorlati igények hívtak életre: szinte mindenféle (torzított gitáros) műfajban megállja a helyét.

A csattanó természetesen most következik: ugyanis 2015. februárjában úgy eladtam ezt a fejet, mint a huzat :). Egyrészt 165.000 Ft-ért megvették, ergo 10%-ot kerestem vele alig több, mint fél év alatt, ami bármelyik banki kamatot lekörözi a hozamot tekintve (és még így sem drágán adtam), másrészt pedig elkezdtem elégedetlen lenni vele egy idő után - bár magam sem nagyon tudtam megfogalmazni, hogy miért is. Aztán egyik próbára a Laney-t vittem le (a Demonizer helyett a Kasleder OD-vel) csak a hecc kedvéért, és nagyon meglepődtem: előkerült egy olyan dinamika, részletesség, és organikusság, amit tudat alatt hiányoltam az Orange hangjából. Ennek oka meggyőződésem, hogy sokkal inkább a konstrukcióból (tömeggyártott, kínai, nagyon kiszámolt erősítő) adódik, semmint a márkából, vagy a korból. Biztos vagyok benne, hogy egy kézzel készített, túlméretezett Orange-nál (ahogy pl. CáPeti Rockerverb-je) nem hiányolnám ezeket a nüansznyi részleteket a gitárhangból, de a TH30-nál egy idő után mindig fárasztó volt hallgatni. Próbákon ez nem jött annyira elő, de otthoni gyakorlásnál már igen. A kínaiságából fakadóan nem akartam az újracsövezéssel, stb. kísérletezni, mert nem biztos, hogy csak azzal megjavítható lett volna. Nagyon meg voltam elégedve ezzel a fejjel, és nem tudom elégszer megköszönni Druszámnak, hogy kölcsönadta a Rockerverb-jét arra a koncertre.

PALMER Drei (2015. február - 2017. szeptember):

A Palmer Drei - habár teljesítményében a legkisebb erősítőm - egy vadállat, ez egyszer biztos. Maga az egész konstrukció, a hang, és minden egyes részlete ezt sugallja, és az ember jobb, ha nem is próbál ezzel ellenkezni, mert akkor sosem fog tudni vele igazán együttműködni.

Közvetlenül az Orange eladása után válaszottam ezt az erősítőt, mert megtanultam a zenekari próbák alatt, hogy kihajtott erősítő kell a jó torzított hanghoz, de hogy ne süketüljünk meg, valahogy csökkenteni kell a hangteljesítményt. Ennek sok módja van, de a legegyszerűbb, ha az ember kis teljesítményű erősítőt vesz. Az Orange-nál is bevált ezt a módszer (a 7,5 Watt-os állás az esetek túlnyomó többségében elég volt), viszont ott nem tetszett, hogy nincsenek tartalékai a fejnek - így aztán egy olyan fejet választottam a Palmer Drei személyében, amelyik kellően túlméretezett. Nem mondom, hogy ez a világ leguniverzálisabb erősítője, de egy jó próba volt, az biztos.

A Palmer Drei ugyanis egy nagyon különleges erősítő, ami a gitár-hangtechnika legősibb módszereihez nyúl vissza, egy kis modern csavarral. Egycsatornás, effektek és effekt-hurok nélküli, 'A' osztályú, és nem mellékesen single ended, vagyis mindösszesen egy darab végfokcső erősíti a jelet, nem pedig csőpárok. Végfogcsőből viszont három van benne, sőt három különböző típus: 6L6, 6V6 és EL84. Vakarhatja a halandó a fejét, hogy most akkor hogy is van ez, de a lényeg nagyon egyszerű: az egyes végfokcsövek egymással párhuzamosan vannak kötve, a maga módján mindegyik single ended, Class 'A', és a gitáros három külön potméterrel szabályozhatja, hogy melyik csőből mekkora teljesítmény menjen a kimenetre. A bemenetnél is van két hangerőszabályzó - szintén egymással párhuzamosan kötve - ami a Normál és a Magas (Bright, Höhen) színezetű hang végfokokra jutó teljesítményét szabályozza (ez tehát a Gain, vagy Saturation, Sattigung), és egyetlen árva hangszín-poti van még, ami a magasakból vesz el, úgy kábé, mint a gitáron a tone. A hat potiból tehát öt hangerő, ez nem semmi. Semmi EQ, semmi reverb, vagy bármi más opció, lényegében csak az egyes csövekre jutó teljesítmény szabályozása van a gitáros kezében. Látható, hogy ez egy elég speciális megvalósítás, mivel nincsen a piacon más erősítő, amelyik ehhez hasonló lenne, de ettől ez még egy nagyon jópofa dolog.

Persze a jópofaság miatt feltétlen az ember nem fizetne ki 212.000 Ft-ot csak úgy, de azt gondolom, hogy ez az erősítő megéri az árát - több dolog miatt is. Egyrészt visszavisz a korai időkbe, amikor még nem voltak effektek, az erősítőkön érdemben csak hangerő-szabályzó volt, meg egy-két bemenet, aztán kész. És akkor is születtek jó zenék, nem mellékesen jó hangzásokkal. Másfelől ezzel az erősítővel is lehet különböző hangszíneket beállítani, csak érteni kell a csövek működésének, típusainak sajátosságait, és az erősítőnek a gitár hangerejével, hangszínével való interakcióját.

Az egyszer biztos, hogy ez az erősítő jó gitárost kíván, aki mindezeknek a tudásoknak a birtokában van, mert ezek híján hajlamos az ember lebecsülni a Palmer Drei fej valódi érdemeit. Mert valóban nincs itt sem EQ, sem reverb, sem tremoló, sem effekthurok, de még egy árva csatona-váltó kapcsoló sem, amelyek bizony ma már eléggé megszokottak a legtöbb gitáros számára, és ezek realizálása után jogosan jön a kérdés, hogy de bakker, akkor hogyan lehet ezzel szólózni, vagy kísérni egy számot tiszta hangon? Pedig lehet, csak sokkal többet munkát követel a gitárostól, meg egy jó booster pedált - esetleg.

Érdekes tapasztalat volt viszont, hogy minél több pedált próbáltam az erősítő elé dugni, annál jobban eltávolodtam az igazán ízes, dögös hangtól. Mert ennek az erősítőnek ha valami, hát az van. A háromféle végfok keverésével, és a megfelelő bemenő gain eltalálásával ugyanis több, nagyon karakteres, közepesen nagy gain-ű torzítási szövet csalható elő, amik mindegyike kifejezetten harapós, és jól reagál a gitáron való játékra. Nekem mindig is nagy szerelmem volt a 6L6 hangzás (ezt a Fender erősítőmtől örököltem valószínűleg), ez volt tehát a kiindulópont. Viszont az Orange megmutatta, hogy az EL84-ek is képesek szép torzításra, úgyhogy a kettő keverékéből csak kisülhet valami jó. És így is van, a 6L6-ok testessége, mélye, párosítva az EL84-ek közepével egy kifejezetten használható hangot eredményez. A kérdés csak, hogy mennyire, és hogyan legyenek túlvezérelve - ezt az ember beállíthatja a bemeneti potméterekkel: valahol félúton (a gitár kimenő jelétől függően) már elkezd harapni az erősítő. Ha véletlen túl sok lenne a magas, akkor a hangszín potival kivehetjük belőle, és kész a hangzás. Elképesztően egyszerű, és mégis nagyon bonyolult, ha az ember nem látott előtte ilyesmit.

Ebben a beállításban benne van a crunch-os kíséret, a tiszta hang, és ha az ember odapörköl egy booster-rel, akkor a szólózás is. Persze korlátokkal alkalmazható mindez, mert ha pl. az ember a refrénben hangosan akar játszani, de tiszta hangszínen, akkor az lényegében megvalósíthatatlan, és éppen ezért inkább stúdiós, felvételi környezetbe ajánlják az erősítőt. Ettől függetlenül a K-Csoportos próbák állandó tagja volt az erősítő, mert ahhoz a zenéhez teljes mértékben passzolt, mindösszesen a Fender hangerő pedálomat használva előtte - ráadásul simán megállná a helyét koncerten is, mert a hangerő egy dob mellett is bőven elegendő (főleg a Laney 4x12-re kötve).

Sokat lehetne írni még az erősítőről, de ha valamit, akkor ezt ki kell próbálni, mert elmesélni, és mással összehasonlítani aligha lehet. Minden nap talál benne az ember egy új hangzást, beállítást, amit korábban nem, és mindegyik jól használható, minőségi, tökös gitárhangot eredményez. A különböző végfokcsövek hangzása és érzete tényleg más, még ha a 6V6 nekem egy kicsit kevéssé is tetszett, mint a másik kettő - talán egy kicsit sötét hangzású volt, de aztán lehet, hogy csak a láda miatt. Ettől függetlenül a hangzás hibátlan, az egyes húrokat maximális torzítás mellett is érteni, és a hangerő potira, illetve pengetési dinamikára elképesztően reagál, nagyon ízesen lehet vele játszani.

Eladtam aztán végül az erősítőt, mert a zenekarosdi a kistökös érkezése miatt teljesen abbamaradt, és otthonra sokkal praktikusabb volt a Fender kombó, a próbateremben meg ott állt a Laney Klipp és a Palmer Drei is. Valaminek menni kellett, és szegény Palmer lett az áldozat. Nagyon sajnáltam, hogy nem használom eleget, és a Klipp talán egy kicsit jobban a szívemhez nőtt. Innen a szokásos a sztori, meghirdettem GS-en, és ha nem is túl gyorsan, de azért akadt rá vevő. Már a hirdetéskor tudtam, hogy ebből az erősítőből én még mínusszal fogok kiszállni, mert hiába ritka és kiváló erősítő, kevés embert érdekel, és ilyen luxus dolgokra kevés gitárosnak van felesleges pénze. A vége asszem 180.000 Ft plusz egy M-Audio hangkártya lett, tehát végülis nem buktam rajta túl sokat, Székesfehérváron vette meg egy srác, aki stúdiózni akart vele, úgyhogy neki minden bizonnyal jól bevált.

Pedálok, effektek:

BOSS HM-3 (1997 - 1998):

Amikor a Lenint meg a Torkot kaptam, kellett valahogy torzított hang is. A boltos mondta, hogy ha metálzene, akkor csak Boss metálpedál, ami akkor egy Hyper Metal 3 formájában realizálódott (kb. 10-15e Ft ellenében). Egyszerű Boss pedál: fekete, egyetlen láb kapcsoló, elemről vagy tápról is megy, Gain, Bass, Treble, Master, meg szétverhetetlen kivitelű robusztus fémház. Tökéletes. Lehetett rajta jól zúzni, igazi distortion hangzás, ami még talán a MetalZone-on is túltesz. Ezzel lehetett aztán valóban fejfájdító tranzisztoros gitárhangzást csinálni! :). Mindegy, akkoriban jó volt, örültünk neki ezerrel. Adapterrel használtam végig, már akkoriban sem szerettem az elemes megoldást. Bő egy-másfél évig elvoltam vele, amikor az elektronika elromlott: kapcsolható, meg üzemképes maradt, csak épp a torzítója 'átváltott' egyfajta laza blues-os alacsony gain-es gyengélkedésbe, ami metálra teljesen használhatatlan volt. Ekkor eladtam a Zsombinak (aki ma ugye a dobosunk :)) valami nagyon kevés pénzért, neki mindig is bejöttek az olyan hangzások. Azóta aztán volt már jópár kispedálom, és egészen átértékeltem az értékét egy egy jobb darabnak, de a HM-3 már sosem került vissza, és azt hiszem, hogy már nem is fog... :)

ZOOM 505 (1998 - 2000):

Ezt még a Fikner Józsitól vettem Komáromban, 30e Ft-ért, amit akkoriban eléggé sokalltam érte. Csabi is akkoriban vette meg ugyanennek a basszusváltozatát (506). Ez már ugyebár multieffekt volt, volt is benne minden a kompresszortól a csőszimulátorig. Mindenből elég kezdetleges volt, de legalább tudtam kórusozni, meg zengetni, meg mindent - hiába, no: akkoriban még szerettem programozni :) Ez az effekt sem maradt a HM3-nál sokkal tovább (bő 2 évig használtam), de jól kiszolgált. Az Alef demóinak hangzását eléggé meghatározta ez az effekt, meg hát a Fenrir számok is mind ezzel készültek (Hogy a gimi negyedikes KITT + Michael Knight-os bevonulásról ne is beszéljünk... :)). Egy idő után elég jó hangzásokat sikerült előcsalnom a kis gépezetből, még a Torok idejében is, pedig a full tranzisztoros jelútban ez azért nem kis teljesítmény. Igazából szerettem az 505-öst (hivatalos zenekari nevén 'MOOZ' - gyenge balkezes poén :)), az egyetlen baja a gombok kopása-koszosodása volt, ami egy idő után nagyon megnehezítette a kezelését, meg hát kevés volt rajta a lábbal vezérelhető pedál (2), ami kényelmetlenné tette a patch-ek közötti gyors lépkedést. Megvettem aztán az ME8-at, egy ideig még a kettőt együtt is használtam, ami igazán érdekes hangzásokat eredményezett, de 2000 magasságában a Leninnel együtt eladtam. (2012-ben, amikor a Lenint visszavásároltam Dévtől, akkor a MOOZ-t is el akarta adni. Nekem ekkor már nem kellett, de segítettem neki továbbadni rajta, ami sikerült is kemény 9.000 Ft-ért egy pesti session-gitárosnak.)

SANSAMP Tri-A.C. (2004 - 2005):

Ez az effekt, vagy inkább előfok talán fél évig volt a tulajdonom, 35e Ft-ért vettem, és ugyanennyiért is adtam el. Megvásárlására az igény pontosan ugyanaz volt, mint amit a Squier esetében leírtam: kellett Ete mellett BP-re is egy használható hangzás. És mivel akkoriban rendszeresen fizetős próbatermekben próbáltunk, csakis valamilyen effekt jelenthetett megoldást. Erre a Triac nem is volt rossz próbálkozás: full analóg, full tranzisztoros, de "csőhangú" volt (valójában tranzisztorokból összelegózták a csöves erősítők átviteli függvényét..., tökegyszerű megoldás, hasonlót látni a Fender Cyber Deluxe erősítőben is.), Fender, Marshall és Mesa variációkkal. Hozzá még háromsávos EQ, Gain, Master, meg három, független, lábbal kapcsolható csatorna, elvileg minden benne volt, amit egy előfoknak tudnia kell. Használtam is ezerrel, érdekes volt pl., hogy a Fender szimulációt a Fender erősítőm előfoka helyett bekötve mennyire hasonló hangzást tudott produkálni. Alapvetően tehát egy használható cucc lenne, de az én problémámat két dolog miatt nem oldotta meg. Az egyik, hogy mivel csak "előfok" volt, a fizetős próbatermi tranzisztoros erősítőkkel (akkoriban még nem volt divat jó minőségű erősítőket tenni a próbatermekbe, csöveseket meg pláne nem) nem tudott csodát tenni, másrészt pedig mindegyik szimulációnak valahogy kevés volt a gain-je. Hiányzott nekem hozzá/elé egy kompresszor, meg mögé a végfok csövek, amiket így 2004-2005 tájékán már annyira megszoktam, hogy végül inkább megváltam tőle. Igazából tudom ajánlani azoknak, akik klasszikusabb zenét játszanak kevés torzítással (blues, jazz, ilyesmi), viszont akinek vastag hangzás kell, az hosszú távon nem fogja szerintem szeretni. (Vissza szoktam olvasgatni ezeket az irományokat évekkel később is - most 2018-at írunk, de érdekes módon a véleményem nem sokat változott ezen pedál kapcsán. Majd lehet, hogy egyszer újra kipróbálom, hátha...)

LINE6 Pod v2.0 (2006. nyár - 2009. tél):

Aztán a Triac hiányát valamivel orvosolni kellett. Nézegettem én már régebben a Pod-okat (még az ME8 előtt is - akkor voltak újak, 100e Ft feletti árral), na mondom: eljött az idő. És mivel itthon a Medgyesinél még mindig elég drágán mérték az új darabokat (60e körül), használtban meg kettőt is elvittek az orrom elől, így E-Bay-en vettem egyet MIDI-s vezérlőpedállal, szállítással együtt 37e Ft-ért. Ez ugye tudjuk, hogy digitális, de ettől még egész jó kis hangja van, plusz hát a végfok szimulációk is benne vannak, ládástól, effektestől, tokostól, keretestől. Mielőtt megvettem, kipróbáltam egyet, és hát igen, kábé olyan volt, mint amilyenre számítottam, meg amit mondtak róla: a vintage hangzásokat elég jól tudja, a moderneket kevésbé --- majd meglátjuk. Aztán megjött, megtanultam használni, programozni, és kikeverni a Pannonium-ban is használt hangzásomat. Hát az azóta sem sikerült, pedig elég sokat küzdöttem vele... Úgy látszik, én mindig ugyanott vagyok meglőve: az a fránya Boss ME8 kompresszor+overdrive lesz valahol a kulcs, mert eddig semmivel sem tudtam pótolni. A Pod kompresszora mondjuk már egész jó, csak zajos (és nincs utána effekt-hurok, hogy betegyek egy overdrive-ot :)), és nincsen benne olyan torzított hangzás, ami igazán úgy szólna, ahogy én szeretem. Ennek oka egyszerű: nincsenek benne torzítópedálok, 'csak' túlvezérelt csöves előfokok modelljei. Azok meg nem olyanok, mint az 'én hangzásom'.

Sok és hosszú év telt el, amire rájöttem, hogy bennem is, és a Pod-ban is van hiba, ezért voltunk oly' sok évig összeférhetetlenek. Mai, 2018-as füllel meghallgatva a Pod még mindig egy mérnöki csoda, egy valóban forradalmi eszköz. Nekem azért nem vált be, mert a Pannonium-beli hangzásom kulcsa valóban az agyonkompresszált overdrive, és az alacsony hangerőn használt (tehát NEM kihajtott csöves erősítő), a többi zenekaromban pedig olyan erősítőket használok (Laney, Orange), amit a Pod nem szimulál. A valóság tehát az, hogy a Pod jó, és a szimulációk is élethűek: adtunk már úgy koncertet, hogy az ME-8 után a láda helyett a Pod Clean Tweed szólt vonalból, aztán kész (A lényeg tehát, hogy egy Overdrive a tiszta csatorna előtt valóban jól szól...). A zengetője és a visszhangja pedig sokkal zsírabb, mint a Boss-féle. Dehát ez van: ami nekem kell, azt egymagában nem tudja.

Bő egy évig Zsombinál volt kölcsönbe', ők használták a próbáikon, meg a Bandi bátyámnál is sokáig volt tesztelésen. Mindettől függetlenül aki az erősítője beépített torzítását használja (és olyan erősítőt használ, amit a Pod szimulál), az biztos hamarabb megszereti, és megtalálja a saját hangzását benne. A PO-n kívül sok helyen egész jó eredményekkel alkalmaztam én is mindenféle stílusokban, főleg, ha az ember felvételre dolgozik. Az élő zenéléshez a Pod 2.0 nem rendelkezik elegendő dinamikával, de felvételen ez sok esetben nem zavaró, ott egyszercsak használhatóvá válik az egész. Meg hát a delay, az nagyon király... :) És bár egy Pod-ot már nem tuti, hogy megéri eladni, én mégis megtettem: miután megvettem a VG88-at, és láttam, hogy az milyen - hát habozás nélkül adtam túl rajta: 32e Ft még 2009-ben is barátinak mondható ár volt egy ilyen tudású masináért...

LINE6 Pod XT (2012. szeptember - 2012. november):

Nagyon sok fórumon olvastam a 2.0-ás Pod eladása óta, hogy mennyire sokan használják a Pod-ot, és természetesen saját ismeretségi körömben is több ember birtokolt egy-egy típust. 2012 őszén azért döntöttem a korábbi tapasztalatok után mégis egy Pod XT megvásárlása mellett, mert (hiába no, telik az idő) összeköltöztem Noémivel, és az esti gyakorlások máshogy nem nagyon voltak kivitelezhetők, csakis fejhallgatón. Ezek mellett a K-Csoport nevű zenekarom is elkezdett már koncertezgetni, és nagyon kényelmes lett volna egy jól szóló vonalhang, lehetőleg a dögnehéz kombóm cipelgetése nélkül (mondom, hogy telik az idő :D).

Így aztán elkezdtem keresgélni, és találtam is egy jónak ígérkező vételt a gitarshop-on. 27.000 Ft-ra sikerült leadkudnom az árát, ami szerintem igencsak baráti egy ilyen cuccért. Olvasgattam előtte, hogy ebben már lesznek külön pedál-szimulációk, amit nagyon hiányoltam a Pod2-ből. Viszont egyszerre csak egy kapcsolható be, tehát a kompresszor feat. overdrive nem nagyon lenne megoldható ezzel sem. Azért nem csináltam belőle gondot, mert akkor éppen nem a stompbox részét akartam igazán használni, hanem az erősítőszimulációkat, és arra már a régebbi Pod is jó volt nagyjából.

Amikor megvettem, nagyon tetszett, hogy a korábbi verzióénál valóban jobbak a modellek, sőt sok helyen olvastam, hogy a Pod széria talán legjobban sikerült modelljei ezek. Ez nem tudom mennyire igaz, de a 2012-es Hangfoglalás kiállításon kipróbált HD szériás Pod Live pedál nem volt annyival meggyőzőbb (bár a meghallgatás körülményei sem voltak optimálisak - na mindegy).

Látható már a fejlécből, hogy valójában egy bő hónap után eladtam, szóval nem akarom bő lére ereszteni a készülék méltatását/lehordását, mert túlzottan komoly tapasztalatokat azért nem sikerült szereznem. Két dolog azonban bizonyos: az egyik, hogy ha 27.000-ért vettem, és 35.000-ért el tudtam adni (annak a srácnak, akitől a Demonizer-t vettem - hát kicsi a világ... :)), akkor végülis nem volt rossz üzlet, akár használtam, akár nem; a másik pedig, hogy összehasonlítva a Demonizer erősítőszimulált kimenetével még mindig ég és föld volt a különbség. A Pod-oknak van egy jellegzetes hangja, ami évről évre egyre jobb, de egyetlen egy faktor még mindig hiányzik belőle: ez pedig az inspiratív hangzás. Engem legalábbis egyáltalán nem inspirált az egyébként jó hangzású erősítők tárháza. Rájöttem már régebben, hogy nekem sok hangzás nem kell, elég egy is - én azt keresem mindenben. Így aztán erősítőszimulációk OFF, maradtak a stompbox-ok, amik szintén jók: a facial fuzz nagyon jó, a modulációk, nomeg a delay is (az autowah egy isten! :)). Jó, zajmentes minden, szóval igencsak oké, de erősítő helyett nem. Így tehát eladás, veszek az árából inkább egy jó wah pedált, meg cipelem a kombómat ;)

LINE6 HX Stomp (2019. május - 2019. június):

Ez egy érdekes, és egyben nagyon-nagyon rövid sztori volt. Valahol akkor kezdődött, amikor Ádám megvette a Fractal AX8-at, és elültette a fülemben a bogarat, hogy modellezzek újra. Több éve nem volt már semmilyen komoly digitális próbálkozásom, és menet közben azért nagy változások történtek (megjelent a Kemper, a Fractal, a Helix, meg a többi digitális újhullámos POD-utánzat, de egyikhez sem volt testközelből szerencsém), így újra tettem egy próbát. A választott Line6 HX Stomp (Muziker, 180.900 Ft, újonnan) végülis egy teljes értékű Helix, csak kisebb, pedalboard-barát kivitelben, és papíron mindent tudott, amire nekem akkor szükségem volt.

A PodXT-nél durvább gyorsasággal adtam aztán vissza (ezúttal nem eladás, hanem a Muziker-nek történő visszaküldés - vásárlástól való utólagos elállás - történt, így a postaköltség árán megúsztam a dolgot), aminek két olyan prózai oka volt, hogy magam sem hiszem el. Abban a szűk két hétben, amíg a tulajdonom volt a pedál, a világ összes tesztjét elvégeztem rajta, és nagyon kritikus szemmel-füllel álltam hozzá. Amit le kell szögezni, az az, hogy a régi POD-okhoz képest sokkal részletesebbek, fejlettebbek az erősítő-modellek, ezáltal még élethűbbek, mint bármikor. Az effektek zseniálisak, a programozhatóság pofon-egyszerű, tök jól vezérli a többi, akár MIDI-s, akár hagyományos pedálomat; szóval nem csoda, hogy a Helix, mint rendszer gyorsan elterjedt, főleg, hogy az ára is egészen elviselhető. Én - amúgy - jelentem készültem: a manual-t még vásárlás előtt végigolvastam, a kezelésről, programozásról, a hangzásokról néztem videókat, olvastam fórumokat, és úgy éreztem, hogy teljesen felkészülten veszem kézbe a pedált, amikor majd a futár meghozza (amúgy ez egy hónap alatt sikerült csak, de majdnem mindegy).

De visszatérek a két okra, ami a visszaküldést eredményezte, mert nekem ez a lényeg. Az első az erősítő-modellekkel kapcsolatos: ugyanis tökre élethűek, jól paraméterezhetőek a modellek, ezzel nincs is gond. Egyből be is tettem a Blues Deluxe-om imitálására a hangláncba egy számomra kívánatos 6L6 Fender modellt (pl. Tweed vagy Deluxe), mögé egy 1x12-es nyitott Fender ládát (pl. Deluxe, nem kell még IR sem, tök jól beállítható a gyári láda-modell is), eddig oké is minden. A Helix alapbeállításaival a kiválasztott erősítőmodell közepes Drive mellett kitekert Master-rel rendelkezik, szóval a breakup határára konfigurálva. A visszaveszed a gitáron a hangerőt, akkor szépen tisztul, ha boost-olod, akkor rottyan, tök rendben is van, csak én ezt a Fender-torzítást amúgy nem nagyon szeretem a Blues Deluxe-on sem. Semmi gond, tegyük elé az OD-2-t, majd azzal torzítunk. Viszont hoppá: így nem szól túl élethűen a modell, tekergetni kell valamit. Logikusan adódik, hogy ugyanazok a beállítások kellenének, mint a Blues Deluxe-on, és majd akkor tuti lesz. És tudod mit mondok? Bakker TUDJA! Új beállítások: Drive OFF (a Blues Deluxe tiszta csatornája ugyanis sima master volume), Master poti kettesre, Bias a lehető leghidegebbre (ez legjobb tudomásom szerint BD jellemző), Sag és Hum potit letekerni (mivel nincsen csöves rectifier a BD-ben), és kész is: a láda minimális hozzáhangolásával megszólalásig hozza a szobámban levő eredeti amerikai erősítő hangkarakterét. Csak éppen olyan alacsony hangerőn, hogy érdemben nem jön ki jel a Helix-ből (!). Ez volt az a pont, amikor leesett az állam, és egyszerre vakartam kezdtem a fejemet. Hogy a fenében lehet ez ilyen?! Aztán persze értem én, hogy a teljes dinamika-tartományt digitálisan modellezni csak úgy lehet, ha a hangos erősítő nagy jelet ad (és még nem klippel), akkor a halk erősítő kis jelet ad. De egy sima 40 wattos erősítő 2-es Master mellett is olyan hangos élőben, hogy ihaj, nem még a 100 wattos társai (pl. a Klipp ott a pincében). És ezt nem lehet megoldani? Vagy tényleg minden gitáros rajtam kívül 10-es Master-en zenél, és nem hiányzik neki ez a pedál-platform beállítás? Az érzékelteti a legjobban, hogy milyen kis jel jön ki ilyen beállítások mellett a Helix-ből, hogy az erősítő mögé tett kb. 50 dB (!) boost után kezdett normál hangerőn lenni, de a hangostól még így is nagyon messze voltam. Viszont 50 dB boost rengeteg zajt hoz egyrészt, másrészt pedig hallhatóvá vált, hogy a gyári asszem 120 dB körüli dinamika-tartománynak közel a fele már előtte odaveszett, magyarul nem tudott kellő dinamikája lenni a modellnek.

Pedig én próbálkoztam mindenhogyan, itt is boost-olni egy kicsit, ott is állítani rajta (sok helyen lehet belenyúlni digitálisan is a hangerőbe), de vagy a hangzás sérült, vagy hangerő nem volt meg. Végső elkeseredésemben szóltam Ádámnak, hogy tekerje már ki a Fractal-ból ugyanezt, nála mi a helyzet. Nagy megnyugvásomra ugyanerről számolt be: ilyen beállítások mellett a Fractal is ugyanígy viselkedik, ugyanúgy nincsen meg a hangerő. Hát mondom akkor jó'van, mehet vissza a Helix a feladóhoz. Írtam már ezen az oldalon sokkal régebben, hogy a Pannoniumban használt erősítő-beállításaim olyanok, mintha tranzisztoros lenne, és ez egy kicsit ebben erősített meg. Ezen felbuzdulva megkerestem az egyetlen tranzisztoros erősítőmodellt a Helix kínálatából (Roland JC-120), és a megfelelő 1x12-es ládával egész hasonló tiszta hangzást ki lehetett hozni valóban, mint a Blues Deluxe, csak torzításnál azokkal az ismert 'szőrös' tranyós felhangokkal. Aztán ezek után feladtam, erősítő-modellezésre számomra nem lesz jó sem a Helix, sem a Fractal (a Kemper az más tészta - a működési elvéből kifolyólag jó lehet, de ott még nem tartok), egyelőre legalábbis.

És hát ott a második ok: a latency, vagyis késleltetés. Először nem is szúrt szemet (fület) a dolog, amíg csak magában tekergettem az eszközt, de amikor betettem a pedalboard-ba, akkor valami gyanús kezdett lenni. Nem tudtam megfogalmazni, de valami zavart. A jelút a következő volt: a gitár bemegy a ZVex SHO-ba (buffer), onnan Line6 HX Stomp, onnan az erősítő. A HX Stomp két effektkörét is használtam, az első loop-ban a kompresszor (Cali76) - overdrive (OD-2) kombó volt, a második loop-ban pedig a Glass Nexus, amit MIDI-vel vezérelt a HX Stomp. Ebben az összeállításban megoldható volt, hogy mindent a HX Stomp vezérel, és szerelés nélkül használható erősítővel vagy fejhallgatóval a pedalboard. Az egyes patch-ek között (a váltás amúgy szerintem gyors, nem volt vele bajom) annyi volt a különbség, hogy ki-be kapcsolgatja az effekthurkokat, illetve egyéb belső digitális effekteket (pl. vibrato).

Amikor effekt nélkül ment a jel az erősítőbe, akkor rendben is volt minden. Amikor kértem egy kis delay-t meg kórust mondjuk a Glass Nexus-ból, akkor már valami nem tetszett, de amikor betettem a torzítást is, akkor megint változott a játékérzet. Rá kellett jönnöm, hogy ennek az oka a késleltetés volt. Minden egyes AD+DA átalakítás ugyanis (netes források szerint) kb. 1,8 msec késleltetést tesz a rendszerbe, amit a DSP még további kb. 0,3 msec-mal megtold. Tehát alapból kb. 2,1 msec késleltetése van a Helix-nek, amivel semmi baj nincs. Viszont ha beiktatok egy effekthurkot, akkor már kb. 3,9 msec, ha még egyet, akkor már 5,7 msec. Ez sem vészesen sok, együtt lehetne vele élni, érzékeltetésképp: pontosan ennyit késik a hang akkor is, amikor a megszokotthoz képest 2 méterrel messzebbről gitározik az ember. Érdemben nem hallottam még gitárost, aki arra panaszkodott volna, hogy nem szeret mondjuk 5 méterre az erősítőtől gitározni, csak 3 méterre, mert zavarja a hang késése.

Viszont a gond itt az, hogy ez a késés nem következetesen egyforma, hanem attól függ, hogy éppen hány effekthurok aktív. Magyarul tiszta hangszínen játszol, és játékérzetre olyan, mintha 3 méterre lenne az erősítő, aztán kérsz egy kórust, és akkor meg olyan, mintha 4 méterre lenne, aztán meg vissza. És ez engem egy idő után (1 nap) olyan szinten elkezdett zavarni, hogy elkezdtem tesztelni, hogy én hülyültem-e meg, vagy tényleg ilyen a rendszer. A végén már rövidre zártam az effekthurkokat (magyarul semmit nem tettem közé, csak a kábelt), és elkezdtem vakteszteket csinálni, de tízből tízszer meg tudtam mondani, hogy mikor aktív egy hurok, és mikor nem. A következetes késés magában amúgy sosem zavart, de ez a következetlen fajta itt nagyon. És mivel eléggé ragaszkodom a többi külső effektemhez (kompresszor, OD), ezért vagy feladom azt, hogy vezérelni tudjam őket, vagy megy a Helix. És mivel az erősítő-modellezési célú felhasználás már előtte kiesett, így nem sok indokom maradt, hogy miért is kell a Helix, mivel pont ezek miatt vettem.

Így ment aztán vissza a 14 napos határidőn belül a Muziker-hez a cucc, és mindenképp jó tapasztalat volt, főleg így, hogy kvázi ingyen sikerült :)

JIM DUNLOP Cry Baby GCB95 (2008. eleje - 2008. vége):

A klasszikus wah pedál, amit senkinek nem kell bemutatni. Hát nekem be kellett, mert annak ellenére, hogy bő tíz éve gitároztam akkor már, sosem használtam wah pedálokat, csak az ME8 CTL pedáljával vezérelhető beépített digitális wah-ját. Az a kétállású cucc meg azért nem az igazi (Erre még visszatérek...). Aztán 2007 nyarán, amikor a 'Ressentiment' album felvételeit készítettük, elkértem Philipp Ádámtól az ő Cry Baby-jét, csak hogy a felvételen az szóljon. Olyan szinten szívtam vele, hogy elképesztő. A fő problémám igazából az volt, hogy nincsen rajta egyetlen árva kontroll Led sem, ami jelezné, hogy sikeres volt-e a kapcsolás, vagy sem. És amikor wah-hal kéne belépned, de fogalmad sincs, hogy vajon meg fog-e szólalni, az azért real-time felvétel közben elég para. A vége az lett, hogy csak egyetlen számban (Farizeusok) hallható, a többi helyen inkább a már bevált ME8 wah szól. A Led-es hiányosság elég arcpirító, de azért meg kell jegyezzem, hogy a hangja nagyon zsír - nem véletlenül ilyen híres. Eldöntöttem tehát, hogy veszek egy wah pedált, olyat, amelyiken van Led. Keresgéltem is egy darabig, találtam is, épp csak a vásárlással vártam még. Aztán ismét Ádám jött a megmentésemre, akinek a segítségével 10e Ft-ért tudtam venni egy pontosan ugyanolyan wah-ot, mint az övé (listaára legalább kétszerese ennek, és használtban sem sokkal olcsóbb...). Na mondom, ott egye meg a franc, ilyen olcsón nem hagyom ott, majd én teszek rá Led-et, ha nem tanulom meg használni. A hangja ennek is pont ugyanolyan, a billentése jó, a ház szétzúzhatatlan, szóval minden oké... DE. Mert hát ilyenkor szoktak jönni a 'de'-k... :) A megvett pedált a Pannonium hangzásában szinte nem is lehetett hallani. Hiába nyomattam én ott a gatyalengetős hápogtatást, mintha mi sem történne: a Cry Baby olyan frekvencián sweep-elt, ami tökéletesen fedett a többi hangszer által - ergo élőben totál nem hallani (mert hát a felvételen tudom úgy keverni, hogy ott jobban passzoljon, de az élő legalább olyan fontos lenne...). Úgyhogy az első P.O. próba után jött is az elhatározás: vagy megint bele kell buherálni az eszközbe (1-2 ellenállás vagy kondi kicserélésével talán elég magasra tehető a frekvencia, ez persze egyből eladhatatlanná is teszi a cuccot), vagy venni kell helyette mást. Például egy ME8 vezérlőpedált, amivel rendesen tudnám használni a beépített wah-ot... :) Ilyen vezérlőpedálra már régóta fenem a fogam, úgyhogy lehet, hogy ez is lesz a végső megoldás. Vagy valami állítható frekvenciás wah, de azok meg olyan drágák :(. Elkeseredésemnek a 2008 végi eladás vetett véget: ha minden igaz, akkor még mindig a Kiss The Sky zenekar koncertjein hallható a síróbébi.

FENDER Wah-Fuzz (2012. november - 2021. január):

Hát igen, ezt a pedált is elég hülye módon sikerült megvenni. A történet lényege, hogy a Pod Xt-ben annyira megtetszett a fuzz pedálok hangja, hogy eldöntöttem, valahonnan veszek egyet. A Vintage '52 honlapját nézegetve akadt meg a szemem ezen a pedálon, amivel két (sőt három!) legyet üthettem egy csapásra, mivel ez egy Wah, Fuzz és Volume pedál egyben. Felhívtam őket, hogy megvan-e még, mondták, hogy aha, de nézzem inkább meg, mert nincs valami jó állapotban. Hát mondom oké, egy próbát megér. Nem mondom, hogy olyan nagy villamosmérnöki rutinnal bírok, de azt azért elég hamar meg lehetett állapítani, hogy a pedálnak semmi baja nincsen, csak egy kis kontakt-spray kell bele. Minden alkatrésze eredeti (még valahonnan a '70-es évekből), csak a wah potméter bekoszolódott. 24.000 Ft-ért hoztam el végül, amit furcsállottam is, mert a neten 70-80e körül mentek ezek akkoriban.

Az első próbák alatt is hallatszott már, hogy egy elég különleges hangú wah pedál lesz ez: nagyon hosszan, nagyon mélyről, nagyon magasra sweep-el, és bizonyos szempontból nem is wah, hanem inkább csak egy erős EQ hangja van. Három potméter és két kapcsoló található rajta, ezekkel lényegében a fuzz és a wah hangereje állítható (semmi EQ, vagy hangszín), illetve egy Fuzz-Blend poti, amivel a torzított és a tiszta hangszínt lehet keverni bekapcsolt torzító esetén. A két kapcsolóval lehet a wah és fuzz áramköröket aktiválni, kikapcsolt állapotban pedig csak hangerő pedálként működik. A K-Csoport próbákon már elsőre is nagyot hasított, és azóta is ezt használom, mert tényleg univerzális. A fuzz hangja nagyon jó, a Soundgardentől az Űrháborúig mindenféle hangzás kihozható belőle, csak tudni kell használni. Hangerőpedálként pedig nem szorul különösebb magyarázatra, csak teszi a dolgát és kész. És bár sehol nem hirdetik, hogy true-bypass így, meg hardwired úgy, mégis a legjobb wah pedál, amit használtam: teljesen transzparens, és dinamikus.

A pedál jó fél év után egy kis moddoláson esett át, amit maga az Effekthealer nagymester, Eldzsi készített. Elhelyezett két led-et a pedálon, amik jelzik, hogy épp be van-e kapcsolva a fuzz, illetve a wah, mert a koncerteken nagyon gáz volt, hogy nem tudtam, hogy sikeres volt-e a ki-, bekapcsolás, vagy sem (elég könnyű egyszerre a két pedálra rálépni). Ezen kívül a tápellátást átalakította, elemről lényegében már nem tud üzemelni (a nagy fényerejű ledek miatt amúgy sem lenne sok értelme), csak tápegységről, amihez az alap Boss 9V-os adapter passzol. Elhelyezett továbbá egy potmétert a ház oldalán, amivel a wah effekt és a tiszta hang arányát lehet állítani - erre azért volt szükség, mert sokszor használom a wah-ot a torzító után, és akkor már kicsit agresszív volt a hangzás. Így nyerte el végső állapotát a pedál, és nagyon jó szolgálatot tesz minden alkalommal.

2020-ban érdekes fordulatot vett aztán a hosszasan, gondosan felépített pedalboard-om élete, amit több helyen is említettem itt a leírások között. A lényeg, hogy a Pannonium újra elkezdett összeállni, és bár sok próbánk nem volt, de ahhoz éppen elég, hogy kiderüljön egy-két hiba. A zenekari próbán a hangzással természetesen nem volt gond, jobb volt, mint az ME-8 idején - de a sok, minőségi, kézzel összeválogatott pedál gyors kapcsolgatása nem nagyon sikerült, ami óriási diszkomfortot okozott. Míg régen a multieffekt egy gombnyomásra átkonfigurált minden paramétert (és sok P.O. szám lett úgy megírva, hogy ez kellett is), addig most kézzel-lábbal kellett volna nagyon gyorsan tekernem-kapcsolnom mindent. Ehhez jó lett volna a Helix, de azt ugye kukáztam már korábban egyéb okok miatt, és nem volt más rendszervezérlőm. Úgyhogy a próba alatt végig vért izzadtam, és érdemben küzdöttem a folyamatos kapcsolgatással. Ez a második próba után annyira felidegesített, hogy eldöntöttem: keresek valamilyen megoldást, mert így nem lehet folytatni. A végső megoldás a multieffektekhez való visszatérés lett aztán, ami miatt lényegében a teljes pedalboard-om felszámolásra került.

Ennek az eladási hullámnak a közepén került értékesítésre szegény Fender Wah-Fuzz is, és egy olyan srác vette meg 25 eFt-ért, aki még hetekkel később is könnybe lábadt szemekkel hálálkodott, hogy eladtam neki a pedált, mert a gyerekkorában használt ilyet, és neki ez egy különleges ereklye. Ha nem lett volna moddolva, akár 3-4-szer többért is meg lehetett volna hirdetni, de mivel én is olcsón vettem, így nem foglalkoztam a pedált övező vintage-hype-pal, örülök, hogy segíthettem valakinek vele.

ELECTRO HARMONIX Dr. Q (2005. körül - 2012. július):

Világéletemben tetszettek az EHX pedáljai. Sokat, sőt: sok jót lehetett róluk hallani/olvasni, mégsem volt egyetlen gitáros repertoárjában sem... Különleges pedálok, az biztos. És sosem gondoltam volna, hogy úgy fogok szert tenni egyre, ahogy senki más a világon: egy echte cigányprímás ajándékozta nekem :D Persze mondanom sem kell, hogy nem működött, de hát nem ez fog gondot okozni: kerestem egy nyáktervet a neten, átbogarásztam a kapcsolást, és kiderült mi a rossz. Egy-két kábel volt átforrasztva, plusz a tápellátás, meg a készülékház volt nagyon oda, ezeket helyre tettem, és láss csodát: megszólalt egy akkora poén autowah-envelopefollower, mint a huzat! :D Mindettől függetlenül elég tróger állapotban van szegény, meg a dicső múltban is moddolgatta már valaki, de nagyjából minden alkatrésze az eredeti. Csak elemről működik, és ami a legnagyobb baja, hogy nem true-bypass --- ezt sajnos hallani is, ezért nem nagyon használtam. Találtam hozzá pedálgurut, aki megcsinálta volna egy kis tuninggal együtt, csak persze sosem értem oda hozzá... A kihasználatlanságnak aztán az eladás vetett véget 2012 nyarán. Az elkért 5.000 ft szerintem nem túlzó, amikor egy ilyen szerethető kis pedálra gondol vissza az ember...

ROLAND VG-88 (v2) (2009. vége - 2011. vége):

Hát igen, ez sem volt egy könnyű eset :). Emlékszem, hirtelen felindulásból vettem ezt az effektet, Veszprémben, egy internetes apróhirdetés alapján. 95.000 volt az ára, ami természetesen nem kevés, de amikor eladtam (82.500-ért), a két év használat és a rengeteg tapasztalat mellé az a 12.500 Ft szerintem nem mondható túl nagy áldozatnak.

Akkoriban is meg volt már az Epiphone, de a gyártó (Roland) nem ajánlja, hogy üreges testű hangszerre szereljék a hangszedőt, így aztán a Squier lett az áldozat. A hexa-hangszedő beépítéséről, és annak nehézségeiről ott már írtam, így azt ezúttal nem részletezném, hanem inkább magára az 'effekt'-re koncentrálnék. És bizony, így kell írni idézőjelesen, mert ez a berendezés annyira írható le az effekt kifejezéssel, mint a Dallas Bobby nélkül. :)

Komolyra fordítva a szót, a VG-88 egy zseniális eszköz. Elsődleges célom az volt, hogy a koncertjeinken könnyen meg tudjam oldani az akusztikus gitáros hangszíneket, rendes hangszerrel ugyanis kifejezetten problémás ugye a gerjedésmentes erősítés, másfelől pedig a Pannonium számaiban sokszor előfordul, hogy két torzítós téma között az akusztikus hangszín passzolna a legjobban. Előrebocsátanám, hogy ezt a funkciót aztán sosem töltötte be a hangszer, aminek sokkal prózaibb okai vannak: nincs benne ugyanis rendes torzító.

Sokáig nem értettem, hogy a legendás Pod-ban, a szintén legendás VG-88-ban, meg sok ilyen multiban miért nincsenek torzítópedálok, miért csak a modellezett csöves erősítők torzított csatornáit lehet használni. Sok időnek kellett eltelnie, amíg rájöttem, hogy talán azért, mert a gitárosok nagy többsége nem használ torzító pedált. Vagy ha használ is, akkor is csak az erősítő torzított csatornájának boost-olására (pl. TubeScreamer tipikusan). Szégyen-e, vagy sem, nekem ez nagyon nehezen esett le, tekintettel arra, hogy egyrészt sosem játszottam előtte olyan erősítőn, aminek lett volna értelmes drive csatornája (Torque, Fender), másrészt pedig jól kihajtott csöves erősítővel kb. 15 évnyi gitározás után találkoztam először. És ezt most komolyan mondom: a P.O. hangzásában, illetve az akkori zenekaraimban mindig a tiszta, transzparens hang volt a legfontosabb, és jó torzítópedálok esetén az embernek meg sem fordult a fejében, hogy átváltson bármi másra. És ezért itt revidiálnom kell a nézeteimet, valamint a VG-88-ról kialakított véleményemet is.

Megjegyzem, hogy ezeket a sorokat 2013 nyarán írom, sokkal-sokkal a VG-88 eladása után, egy olyan időszakban, amikor mindenféle csöves erősítők torzított csatornáit tesztelgetem. A K-Csoporttal ugyanis nekiálltunk tökös rakkendrollt játszani, amihez nélkülözhetetlen egy jó torzított hang. Próbáltam az ME-8-at, de az ide nem elég dinamikus, a Demonizer pedig akkor szól igazán jól, ha előfokként van bekötve (tehát direkt a végfokba). Viszont ha teljesen tiszta hangra van szükség, akkor Demonizer off, és a gitár máris egyenesen a végfokba megy, ami viszont elég bárdolatlan hangot eredményez. Mindegy, leültem a szaklapok által agyon dícsért erősítők elé, hogy megtaláljam az istent (Hayden, Hughes & Kettner, Randall, Laney, Framus, Peavey, Brunetti, Carvin, stb.), de mindezidáig nem sikerült. Megismerkedtem sokféle torzított gitárhanggal, de minddel volt eddig valami bajom. Ahol a tiszta csatorna rendben van, ott a torzított nem az igazi, vagy fordítva. Van, ahol a hangszín már túl mötál, vagy túl vintage, van, ahol nincs effekt-hurok, vagy túl kicsi a teljesítmény. Van erősítő, amelyik szimplán csak csúnya, van, amelyik nem bővíthető külső ládával.

Visszatérve hadd ne írjak a berendezés paramétereiről, szolgáltatásairól, azt mindenki megtalálja a neten, inkább csak a szubjektív oldalra összpontosítanék: a hangzásra, és annak használhatóságára. Röviden összefoglalva: a VG-88 hangszínei nagyon rendben vannak, a hiba az én "készülékemben" van :) Ha azokat a hangzásokat keresném, amik a tradicionális erősítőfejekben vannak, akkor a VG-88 is bevált volna, így viszont sajnos nem.

Nagyon sokat gyakoroltam a VG-88-cal otthon, kombóra kötve, fejhallhatón, vagy PA-n, és végülis mindegyik esetben ki lehetett hozni jó hangokat a készülékből. Ami igazán meglepett az a gitármodellezés volt. Emlékszem, volt olyan alkalom, amikor a Fender Strat-omra volt téve a hexa, és nem tudtam megkülönböztetni a gitár saját hangjától.

(folyt. köv.)

BOSS TU-3 (2013. tavasz - 2021. február):

Több helyen elhangzott a fenti irományaimban, hogy a multieffektek kényelmét nagyon nehéz feladni, és ez így is van. Viszont egy idő után én is eljutottam a kisvasút-építők korszakába, amikor az ME-8 hangja már nem tetszett, sőt a többi akkori legendás multi (Pod, VG-88, stb.) sem nyújtott kielégítő megoldást a hangzás-keresés problémájára. Ezekkel együtt beköszöntött a Damage Control korszak, amik viszont nagyon jó minőségű, kiváló hangú pedálok, és megadták az alapot egy komplett pedalboard összeállításához. És pedig pedalboard nincs hangoló nélkül, így nekem is szerezni kellett egyet. Sokat nem gondolkodtam rajta, pedig akkoriban törtek be a piacra a polifónikus hangológépek - viszont a Boss TU széria eléggé megbízható, ugyanolyan tápja van, mint a moddolt Fender Wah-omnak, és nem mellékesen bufferelt bemenetű, ami leveszi az ember válláról a terhet, hogy milyen hosszú kábeldzsungel is vezet a gitártól az erősítőig. Márpedig mivel a DC pedálok true bypass-ok, a Fender Wah-Fuzz szintén, mindenképpen kellett egy bufferelt pedál. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gondolatmenet helyes volt, és a teljes effektpark bekötése esetén is jól megmarad a hangszer hangja. Próbáltam egyébként 'holtágba' bekötni (tehát a hangolóból már nem ment tovább a jel), de ebben az esetben hosszabb kábelek alkalmazása esetén (koncerten előfordul akár 15-20 méter kábel is) valóban hallható (ha csak minimálisan is) a jelveszteség egy tiszán true bypass hangútban.

És hogy a pedálról is szóljak valamit: szép fehér, frankó nagy fényerejű ledek, precíz hangolás, könnyen kapcsolható, megbízható ház és szerelvények, szóval nem véletlenül használják olyan sokan. Nagyon hasznos szolgáltatása, hogy egyetlen Boss hálózati adapter használata esetén továbbfűzhető, így más azonos szabványú pedálok (pl. nálam a Fender Fuzz-Wah) tápellátása is megoldható róla. Bár nem a legolcsóbb (~23 eFt), és a polifónikus hangolást nem támogatja, nem sokat számít, mert nekem is csak egy kezem van, egyszerre csak egy kulcsot tudok tekerni :D.

Nagyon sokáig, sok próbán, koncerten teljesített teljesen észrevétlenül szolgálatot a TU-3, mindennemű meghibásodás és probléma nélkül. Egy idő után levettem a válláról a bufferelési feladatot (amikor megvettem a minőségibb bufferekkel megépített pedáljaimat), majd később a tápellátási feladatot is (Strymon Ojai), de mindvégig a board-on maradt, mint első számú hangológép. 2021-ben, a teljes kisvasút felszámolásakor adtam el végül 15.000 Ft-ért, aminek az árán ugyanazon a napon vettem egy Boss GT-5 multieffektet (!). A GT-5-ben ha más nem is működne, csak a hangológép, a csere már akkor megérte :D

VOX V847 Wah (2013. június - 2014. április):

Amikor ez a Wah a kezeimbe került, már jórészt nem volt szükségem wah pedálra, csak az EMG SA szettet így tudtam a legkönnyebben pénzzé tenni. A készpénzes kiegészítés mellé érkezett egy Boss OS-2, meg ez a Vox, amit kipróbálásra azért érdemesnek tartottam, de inkább csak a tájékozódás miatt. Összességében talán próbán egyszer sem használtam, otthoni gyakorlásra is csak nagyon ritkán. Semmi extra, egyszerű wah, kicsit talán funky-sabb hanggal, mint a Cry Baby, de tényleg semmi különlegessége nem volt. Azt tudtam, hogy elemes wah-t alapból nem fogok használni, ahogyan led nélkülit sem, namármost ezzel kb. a piacon kapható wah pedálok 90%-a ki van lőve, ahogyan ez is.

Annyira nem volt inspiráló a hangja, hogy nekiálljak moddoltatni (a Dunlop 535Q már annál inkább olyan lenne!), ezért aztán a 'testvérével' együtt a tatai kiköltözést követően meghirdettem, és elég hamar el is vitték. Talán 18.000 Ft lett a vége, úgyogy árában ment el, és végre az aktív SA szettből is befolyhatott a pénz végre.

BOSS OS-2 (2013. június - 2014. április):

Nem sok mindent tudok írni erről a pedálról, ahogy a Vox Wah-ról sem, mivel szinte csak kényszerből került hozzám. Szintén az EMG SA-szettért kaptam cserébe, és csakis azért mentem bele, mert jópár évvel ezelőtt egyszer próbálgattam még Boss torzító pedálokat, és ennek az egynek a hangja volt, amelyik tetszett - egészen hasonlított az ME8-ban használt analóg overdrive hangjához. Aztán teltek az évek, már nem használtam az ME8-at, de mondom hátha még egyszer jól jöhet az a hang. Nem túl drága, tizenpárezer forint egy ilyen pedál, és backup-nak tökéletes lehet. Sokáig ott állt a dobozában (a Demonizer mellett nem került elő), aztán amikor Tatáról elköltöztünk, a készletkisöprés mellett döntöttem, így aztán ment ez is.

Amúgy egész jó kis hangja van, de amikor hozzám került, már mondhatni, hogy a Boss pedáloknál minőségibb eszközökkel igyekeztem körbevenni magam, így aztán a hangzáshoz már hozzátenni nem nagyon tudott, inkább csak elvenni belőle. Az overdrive hangja tetszett, viszont a distortion nem volt az én világom. Különösebb érzelmek tehát nem alakultak ki, de hát van ilyen is... :)

BOSS PS-5 (2014. november - 2015. január):

Azzal kezdeném, hogy az ME-8 eladása óta foglalkoztatott egy jó harmonizer gondolata, a zenekari környezettől függően jobban, vagy éppen kevésbé. Nem mondom, hogy sokat használtam volna az ME-8 harmonizerét, de ezek az effektek nem is arra szolgálnak, hogy állandóan szóljanak - néhány riffet kell velük kicsit felturbózni, és kész. 2014 őszén, miután a K-Csoportkodásunk átalakult egyfajta laza rock-blues-örömzenéléssé, és ének nélküli maradt a zenekar, már elkezdtem kevésnek érezni a szólamok számát. A legnagyobb gondom az volt, hogy amikor egy basszus-dob-gitár formációban elkezd a gitáros szólózni, olyan üres tud maradni a hangzás közepe, ami nagyon igényli a kitöltést. Erre jó szolgálatot tehet egy felvastagított szóló hangzás, vagy egy jó harmonizer (a dallamos szólóknál).

Ezek voltak tehát a fő motivációk akkor, amikor elkezdtem nézelődni Whammy pedálok, illetve egy jó harmonizer után. Ilyenkor jön természetesen szembe az utcán a használt PS5-ös, a listár feléért (23eFt), meg az ismerősök Whammy pedálja. Abban a jól megszokott hitemben, hogy annyi pénzért, amennyiért én megvettem, majd más is megveszi, már érkezett is a Boss kispedál a postával. Végiggondolva ez egy rendben levő választás (azonos tápigény, még annyi hely pont van a board-on, a Whammy, vagy egy EHX már nem férne el, stb.), bár a neten olvastam róla hideget-meleget.

A pedál megjött, nagyon szép kékeszöld színű, hagyományos Boss kispedál formátumú, és elég sok dolgot tud: pitch shifter, harmonizer, tremolókar-szimulálás, detune effekt, meg egy használhatatlan flutter nevű rémség. A pedál egyébként kb. tényleg az ME-8 színvonalát hozza az effektek minőségének tekintetében, ami hát mit mondjak, ezidőtájt már inkább hátrány volt, mint előny. Végeztem egy-két gyors összehasonlítást, de hát nem meglepő eredményekre jutottam: a detune effekt minősége sehol nincs a Glass Nexus-éhoz képest, a tremolókar és flutter mai füllel hallgatva inkább nevetséges, mint jó effekt, így aztán maradt a két klasszikus: a pitch shifter és a harmonizer. A pitch shifter végülis még csak-csak jó, már amennyire egy realtime pitch shifter jó lehet, de zeneelméleti alapon pitch shift a valós hang mellett vagy kvart, vagy kvint, vagy oktáv, más nem nagyon jön szóba, vagy legalábbis igen korlátozottan használható. Az eredeti hang jótékony fedése nélkül viszont nagyon kitűnik a hangmagasságában módosított téma műanyagsága, bár reálisan nem is várható, hogy ne az legyen. A harmonizer eléggé hasonló cipőben jár, csak talán egy fokkal még rosszabb: itt már az eredeti hang fedése mellett is eléggé hallható a harmonizált hang bizonytalansága és műanyagsága. Nagyon nehéz volt olyan arányt kikeverni, ami mellett már érdemi hangerőn megszólalt a második szólam, viszont nem tűnt még fel a hang rossz minősége.

Nem sok jót mondtam eddig a pedálról, pedig vannak érdemei. Ami nálam végül eldöntötte a használat mellőzése mellett a dolgot, az az volt, hogy nagyon belepiszkál kikapcsolt állapotában is a hangképbe: ha semmi mást nem is kötök a körbe, akkor is tompább, összemosottabb lesz a gitárhang, és elvesznek a valódi akusztikus részletek. Természetesen nem kell óriási romlásra gondolni, de egy idő után zavarja az embert, hogy nem azt hallja, amit megszokott, és valami hiányzik az összképből. És akkor kiveszi a ludas pedált, és tessék: már a helyén is van minden. Arra aztán végül nem voltam hajlandó, hogy csak ezért szerezzek egy true bypass loopert, ami kiiktatja a körből, annyit nem ér.

2015. január 1-jén adtam el 23.000 Ft-ért, a tapasztalat tehát végülis nem került pénzbe, ennyit megér. Ettől függetlenül nem lett volna ez rossz pedál a tíz évvel ezelőtti énemnek, csak most már finnyásabb vagyok :D

T-REX ToneTrunk Pedalboard (2012. ősz - 2021. február):

Hát igen. A folyamat sajnos elkerülhetetlen volt, ahogy szaporodtak a próbák, és a próbákon használt effektek. Gondolom mindenki így van ezzel, és talán szerencsésnek mondhatom magam, hogy nekem nagyon sokára jött ez csak el. Mert hát valljuk be férfiasan, nem egy nagy élmény ez a pedalboard dolog. Persze vannak a világon, akik otthon modellvasutat építenek, maximális részletességig, és élvezik, de én azt hiszem, hogy nem tartozom ezek közé. A gitáros kütyüket, effekteket szeretem, de mindezt összekábelezni már nem annyira :). De mivel a wah, a hangoló, a torzító minden nap szétszedve, szerelve, cipelve, összerakva, aztán megint szétszedve... - szóval meguntam én is. Ekkor döntöttem úgy, hogy egye fene: pedalboard. Azt már akkor is tudtam, hogy van ebből is ezer féle, és volt is olyan ismerősöm, aki később megszívta, hogy nem megfelelőt választott, szóval inkább tájékozódtam én is. Amire a választásra sor került volna, ott sorakozott a polcon a Demonizer, a Fender Wah-Fuzz, és már a Glass Nexus is, tehát volt mihez tervezni.

A neten szétnézve ráakadtam a pedalboardplanner nevű oldalra, ami bár csak egyféle cég termékét árulja, nagyon sok effekt méretarányos modelljét egymás mellé lehet benne tenni, és így sokkal jobban behatárolható, hogy mekkora is kell majd legyen az a tepsi. Én is tesztelgettem egy darabig, megpróbáltam belőni jól a méretet, aztán rákerestem GitarShop-on, hogy mik a lehetőségek. Mondanom sem kell, hogy azonnal találtam megfelelőt egy T-Rex ToneTrunk 68 formájában, és bár kicsit ki volt színezve, ettől még bőven megérte a 23.000 Ft-ot, mert az új ára valahol 50-60 eFt körül volt akkoriban.

A pedalboardra aztán szépen ráragasztgattam minden effektemet (köszi Philipp a velcro-t!), szereztem hozzá patch-kábeleket, alulra pedig kapott egy teljesen háztáji hosszabbító-elosztót, ahonnan megtáplálásra került az egész. Így könnyen bedugható a hálózatba, ki-be kapcsolható, és megúsztam a pedalboard-tápelosztókat is. Mondjuk ezekre aligha lett volna szükség, mert a csöves pedálok egyenként 2 Amperes (!) áramfelvételét egyik sem tudja kiszolgálni :D.

A tepsi tehát elég masszív, lehet taposni, ennek baja nem lesz. Ezek mellett a szállításhoz tartozik hozzá egy bélelt szivacsos tok is, erős fülekkel, vállpánttal. A tokról én egy kicsit hiányolom, hogy nincsen rajta egy-két zseb gitárhúrnak, kábelnek, vagy akárminek, de hát ez van - majd Naomi varr rá egyet ;).

Érdekes, hogy amilyen batár pedálokat használok (és hogy a Glass Nexus amerikai szabványú trafója miatt egy plusz feszültség-átalakító is foglalja a helyet), éppen hogy elég a hely. Mondjuk nem nagyon tudom, hogy mit is kéne még rárakni (egy kisebb pedál még elférhet), mert nagyjából mindenem megvan, de hát akkor is. Ez a pedalboard az a fajta, amiről az ember észre sem veszi, hogy mióta használja, egyszerűen csak ott van, és kész. És ez egy nagyon nagy előnye, pont ezért vettem ilyet.

Nagyon szerettem ezt a pedalboard-ot, mert praktikus volt ahhoz, amire használni akartam. Egy idő után el tudtam volna képzelni olyan kényelmi funkciókat rajta, mint mondjuk kábelek elvezetéséhez, rögzítéséhez furatok, fülek, de lehetett szép kábelezést csinálni ezek nélkül is. Ettől függetlenül, amikor visszatértem újra a multik világába, és már eladásra kerültek az egyéni pedáljaim, nem volt rá szükségem, így végül 25.000 Ft-ért eladtam. Akkor már nem fájó szívvel, mivel árában elment, másrészt pedig tényleg meguntam a kispedálokon a sok szteppelést.

DAMAGE CONTROL Demonizer (2011. október - 2016. április):

A Demonizer egy isten, ezt előre szeretném leszögezni. Amikor megvásároltam, még nem létezett a K-Csoport nevű zenekarom, ahol egy jó ideig a hangzás alapját adta, akkoriban inkább a Boss ME8 helyettesét keresgéltem még. Az eltelt idő alatt azonban rá kellett jönnöm, hogy a kettő sosem lesz csereszabatos. Ennek egyik legfontosabb oka pedig az, hogy torzításból is kétféle létezik (mint mindenből a világon - ugye Naomi? ;)). Az ME8-at mindig úgy használtam, hogy közben a fullcső kombóm mintha "tranzisztoros üzemű" lett volna: nagyon alacsony hangerőn, ahol a csövek még nem dolgoznak, és semmit nem kompresszálnak a hangon. Ez elé van bekötve a jel-zaj viszony miatt "teljesen kihajtott" digitális kompresszor és torzító. Ez nagy hangerőn, ahogy melegedne, vastagodna a hang, úgy veszti el a részleteit. Lényegében ez a P.O. gitárhangzás: szinte nem is csöves.

A K-Csoport viszont egészen máshogyan működik: ott legalábbis a hagyományos recept kerül alkalmazásra: a kihajtott végfok torzítása adja a szövetet és a dinamikát (kompressziót) is. Ebben az esetben a gitár hangerő-szabályzója sokkal nagyobb szerephez jut, mivel közel tiszta hangot lehet csinálni a visszatekerésével (Ez a PO-ban alkalmazott verziónál legfeljebb a zajt növelte, a torzítás szövete nem nagyon tisztult a kompresszor miatt), és fontos, hogy teljesen analóg tud maradni a jelút.

Nem mondom, hogy az egyik jobb, vagy a másik - mert másra valók. Az biztos, hogy a Demonizer az utóbbi kategóriába tartozik, és nagyon élvezetes a vele való játék a kitekert csöves erősítővel a háta mögött. Az már elsőre bebizonyosodott, hogy sokkal jobban kedveli, ha előfok helyett, és nem torzítóként (az előfok előtt) használja az ember, ami nem is csoda a rengeteg cső miatt. Hátránya, hogy mivel csak egy csatornás, így teljesen tiszta hangot nem tud, mert ha kikapcsolja az ember, akkor a gitárjel egyenesen a végfokba megy, ami sok esetben elég bárdolatlan hangot eredményezhet. Szerencsére viszont a hangja szinte teljesen kitisztítható a gitár-hangerő visszafogásával. És amikor egy rendesen kihajtott végfok van mögötte, akkor a szerepe valahol félúton van a gitárelőfok és egy jobb tubescreamer között, amin a nuclear móddal (+20 dB boost) nagyot lehet még lökni. Tehát megfelelő erősítővel (pl. Orange TH-30) a háta mögött ez az egy pedál képes egyszerre overdrive, booster és előfok is lenni egyben úgy (meg persze kompresszor, de az nem kapcsolható), hogy hagyja az erősítő saját karakterét is érvényesülni.

A Demonizer-t jól látható módon a gyakorlati igények keltették életre. Emlékszem, hogy sokat kísérleteztem otthon a szobában a pedállal, hogy hogyan szól jól (bár végülis mindegyik beállítás jó egy-egy szituációhoz, nem nagyon vannak használhatatlan hangok benne), de a legjobban az alábbi szituáció írja le a praktikusságot: az első K-Csoport próbára megérkezve, már adva volt egy zenei/hangzásbeli közeg, amibe bele kellett illeszkedni. Bedugtam a gitárt, hát mondom drive maxra, aztán meglátjuk. Nem nagyon szólt ki a zenéből a gitár elsőre, de miután tekertem egyet a Scoop szabályzón --- láss csodát, akkorát húzott, hogy ihaj! :D Na mindegy, a lényeg, hogy teljesen bekerült a hangképbe a hangszer, és így nagyon jól kiegészítik egymás a többi gitárral. Vagy ott a másik példa: a Levin gitárnál is linkelt Kaleidoszkóp koncert, ahol a figyelmesebbek kiszúrhatták, hogy az a gitárhang bizony a Demonizer-ből jön, csak kicsit más beállításokkal (ez éppen vonalhang, semmi erősítő nem volt ott).

A Demonizer igencsak bevált (sokan dícsérik), és ahogy elkezdtünk összeszokni, egyre inkább megtalálom benne a P.O.-ban is alkalmazható beállításokat. Itt kell megjegyeznem, hogy a potmétergombok viszont rettenetesen olvashatatlanok. Egy nagyon apró piros pötty mutatja az aktuális állást, és a hétköznapi használat során is igencsak oda kell sasolni, hogy melyik merre is áll éppen, nem még koncert-körülmények között. Ezért aztán le is cseréltem a három felsőt gyári Marshall potikra, azok legalább olvashatók.

Fontos még kiemelni a vonalkimenetet, mert az valami fenomenális. A 4x12 szimulált stack minden állásban nagyon meggyőző (és a Line6 Pod-okkal ellentétben kifejezetten inspiráló), én leginkább tisztán, élőben (lásd: Kaleidoszkóp koncertek), Philipp-ék torzítva, felvételre használják, és nagyon jól szól. De csináltam én is demófelvételeket ennek a kimenetével, amik szerintem kb. hibátlanok (érdemes meghallgatni a Strymon pedálok demóit, majdnem mind a Demonizer, vagy a Womanizer vonalhangjával kerül felvételre).

Az a sok próba közben kiderült, hogy a nagy hangerőt kifejezetten szereti a pedál, mert halkan használva (főleg alacsony gain mellett) hajlamos a humbucker hangszedőkkel felszerelt gitároknál aránytalanul sok mélyet adni (mondjuk ez még mindig sokkal jobb, mint a tubescreamer-ek féle mélyvágás, amitől a falra tudnék mászni), amit nem nagyon lehet kivenni belőle, mivel nincs rajta ilyen EQ. De ez kicsit jobban megtekerve megszűnik, és kiegyenlítődik a hangkép. Emlékszem, egyszer lejött Árva Gabi (nomeg Macskás, hopp!) az egyik próbánkra, és igencsak dícsérte a hangzást, pedig akkor a jelút nagyon lecsupaszítva csak a Lenin (EMG-SA) - Demonizer - Fender Blues Deluxe volt.

Szóval sokáig használtam a Démonizálót, leginkább élőben. Aztán a K-Csoport is átalakult (2015. második felétől), a PéÓ meg teljesen felmorzsolódott, és ráeszméltem, hogy néha sem kerül ki szegénykém a tokjából. Ennek oka nem a Kasléder, nem is a Boss OD-2 volt, mivel ezek sosem lesznek olyan kaliberű cuccok, mint a Demonizer, hanem a Palmer Drei volt. És ha valami, na ez nem szereti a pedálokat, nem még az előfokokat (nincs is ilyen benemete). Végül jópár hónap, vagyis inkább majdnem egy év gondolkodás után döntöttem úgy, hogy eladom. Egyre inkább úgy láttam, hogy nem lesz már főszerepben, és nem csak élő zenélésnél, hanem felvételnél sem. Ennek oka mondjuk az is volt, hogy a mocsai próbateremben sikerült egy teljes zenekari felvételi környezetet állandóra beállítani (hat sávon bármikor tudtunk jó minőségben felvenni), és a Palmer Drei + Laney Klipp 4x12 láda + SM-57 kombó elképesztően jól szólt, nem kellett hozzá semmi hókuszpókusz, meg plusz kábel, stb.

2016. áprilisában tettem fel a GS-re, és talán három nap után ment el. A vételár 45.000 Ft volt (52e-ért ha vettem asszem), ami kifejezetten jó ár egy ilyen tudású masináért, viszonylagosan frissen csövezve (na jó, 2013-ban), és hiányzó védőfüllel, ami bármikor visszarakható egy kis szerelői affinitással (nekem a pedalboard-ban amúgy is útban volt, örültem, hogy nem volt rajta). A bevezető listaára asszem 83.000 Ft volt újonnan, amit persze nem lehetett volna elérni, de ha onnan nézem, hogy öt évig használtam egy ilyen kiváló minőségű előfokot összesen 7 eFt-ért, akkor az nem egy nagy bérleti díj :).

Na mindegy, majd lehet, hogy még megbánom, hogy eladtam, de éppen nem volt rá szükségem. Szerettem a Demonizer-t, és ahogy a mondás tartja: "Egy Damage Control mind fölött..." (és ez a Glass Nexus... :))

DAMAGE CONTROL Womanizer (2011. december - 2012. augusztus):

Valójában mindig is ezt a Damage Control pedált akartam (már csak a neve miatt is :)) - és ezen a Demonizer megvásárlása sem változtatott. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a Demonizer nem nagyon kompatibilis az Epiphone nyaki hangszedőjével, két dolog miatt: egyrészt a Demonizer nuclear üzemmódban rengeteg mély tartománnyal rendelkezik, amit az aktív EQ-kkal sem lehet kivenni belőle, másrészt pedig a vonalszimulált kimenete 4x12-es stack-et modellez, amelynek hatására ez a mélytartomány csak még dominánsabb lesz. Namármost az Epiphone nyaki humbucker-ének mindenre van szüksége, épp csak mélyre nem, így aztán abban az állásban elég huppogós a Demonizer torzítása. Adódott az ötlet, hogy mégiscsak kell az a Womanizer, mert egyrészt ennek van mélyvágási lehetősége, másrészt pedig a vonalszimulációja nyitott hátú 1x12-es kombót imitál, ami a HajráPeti Deluxe-hoz sokkal hasonlóbb hangképű. Cserébe viszont kisebb a gain-szintje nem csak alapból, de boost-olva is. Sebaj, a puding próbája az evés. Így aztán amikor a német eBay-en találtam egy eladó Womanizer-t, már nyomtam is a licitet, és persze meg is nyertem. A hazapostázással együtt (amiben Sittes barátom nagy segítségemre volt - köszönöm utólag is!) még így is megúsztam 42.000 Ft-ból, ami kifejezetten jó ár egy ilyen minőségű cuccért. Megjött, örültem, egyből próba is ezerrel. Azt már előtte megfogadtam, hogy két Damage Control torzítóm nem lesz, az egyiket mindenképp eladom majd, attól függően, hogy melyik válik be jobban. Ha P.O. szempontból nézem, akkor akár mindkettő mehetne, de a K-Csoportban nagyon kell egy ilyen. Végül a sors úgy hozta, hogy a Womanizer lett a vesztes.

Ennek oka a már oly' sokszor részletezett torzítási szövet-minta: a Womanizer ugyanis, hiába van benne a csúcsminőségű optikai kompresszor, koppanásig kitekerve, nuklearizálva, szét-EQ-zva (vagy akárhogy), akkor sem tudott olyan szövetű torzítást csinálni, amilyet én szeretek. Nem tudom, hogy a gain volt kevés, vagy a hangkarakter volt túl lágy, de a Demonizer-ben valahogy több volt a 'dög' (Lehet, hogy csöveket kellett volna Britney-ben cserélnem? Hm...). Ezek mellett az 1x12-es vonalkimenete is kicsit hangszegény volt nekem - nem is gondoltam, hogy ennyire hozzászokok a többtányéros ládához. Mindettől függetlenül ez még mindig egy prémium kategóriás torzító, csak nekem annyira nem vált be.

Eldöntöttem, hogy eladom - persze ebből is poén lett aztán :). Meghirdetés után 1-2 nappal ugyanis ki más hívott volna fel, mint az MLP Guitars mögött rejtőző hangszerkészítő: Molnár László. Neki volt szüksége a kézzel gyártott gitárjainak teszteléséhez, illetve a zenekarukban egy jó overdrive-ra. Egyből kaptam az alkalmon, és elég jó kis egyezséget kötöttünk, amelynek a lényege megint a custom shop lett :D. Ekkor már a Levin volt újra a sztratóm, és épp bundozásra is szorult. A részleteket ott leírom, a lényeg az lett, hogy a Womanizer kialkudott árának (50.000 Ft) kifizetése helyett gatyába rázza a Lenint. Így aztán eltaxiztam a torzítót és a gitárt is Győrbe, és búcsút vettem a Womanizertől.

DAMAGE CONTROL Glass Nexus (2012. október - 2021. január):

Emlékszem, ez volt az első Damage Control pedál, amit életemben láttam. Persze akkor is csak képen, illetve nem sokkal később az Amerika Hangja Kft. akkori budapesti üzletében. Igen, ez akkor történt, amikor ezeket a pedálokat még forgalmazták. Aztán megjelentek a cikkek is róluk, mindenhol agyondícsérték az összeset, aztán szépen eltűntek.

Ez persze érthető, hiszen a 120.000 Ft körüli vételár, főleg 2006 környékén (ha jól emlékszem) elég soknak számított. Meg hát akkoriban még majdnem úgy voltam vele, hogy egy multieffekt sokkal több mindent tud, ergo jobb is. Aztán persze telt-múlt az idő, és elkezdtem újra kutatni egy Glass Nexus után. Hát, szerintem egy jó másfél év után akadtam először eladó példányra, de azt egy pillanat alatt elvitték előlem az eBay-en. Ismét hosszú csend után találtam a rigtalk.com-on egy amerikai fórumozót, aki árult egyet. Szerencsém volt, hogy nem akarta máshol meghirdetni, így aztán sem licitálnom nem kellett, sem teljesen idegen, elérhetetlen emberrel üzletelni. Megegyeztünk, átutaltam a vételárat, ő pedig elküldte a pedált. A szállítással, vámmal együtt 113.000 Ft persze nem kevés, sőt, de mostanra már máshogy tekintettem a berendezés képességeire. Egyrészt kialakult, letisztult számomra is, hogy nagyon ormótlan, túleffektezett hangzásokat úgysem fogok alkalmazni, másrészt pedig a három alapeffekt kombinációja (moduláció + visszhang + zengető) számomra mindig elég.

Merthogy a Glass Nexus ezeket tudja, és nem többet. Van benne moduláció, visszhang és zengető, és nem lehet vele a Strymon pedálokhoz hasonló kifordított űrhangokat csinálni, minden állásban teljesen normális, gitár hangú marad a hangzás. Mindez kiegészül azzal, hogy true bypass, és mellette fullcső, nomeg digitális. De ezt olyan színvonalon hozták össze a DC-s fiúk, hogy az leírhatatlan. Még fejhallgatóról hallgatva sem fordul meg az ember fejében a digitálisság érzete, órákon át lehet vele úgy zenélni, hogy nem fog gyanút a fül (a Strymon pedáloknak van egy jellegzetes 'Strymon hangja', amit azért ki lehet szúrni, ha az ember ismeri őket).

Hogy a specifikációról is essen néhány szó: sztereóban működik, nyolc elmenthető preset van benne, amik a lábkapcsolókkal és a középső forgókapcsolóval elérhetők. Néhány koncertnyi tapasztalat után elmondható, hogy ez nagyjából elég is. Persze MIDI-vel vezérelhető lenne (Cubase alatt és a Line6 HX Stomp-pal próbáltam - hibátlanul működik), amin keresztül rengeteg más beállítás is előcsalható, de a színpadi-próbatermi használat volt nálam az elsőrangú, és ezeket az igényeimet is jól kiszolgálja. Az effektek közötti váltás tökéletes, nincsenek zajok, vagy késleltetés, minden gyorsan és pontosan működik. A ház maga elpusztíthatatlan - öntvényből készült, ahogy a többi Damage Control pedál is. Kapja is a taposást, ütést a próbák és a szállítások alatt rendesen, de meg sem látszik rajta (Mondjuk a Demonizer elvesztette a védőfület onnan fentről...). Persze nem ész nélkül megy mindez, rendesen, pedalboard-ban tartva értendő a dolog. (Meg kell még említenem, hogy USA táppal érkezett, amihez vennem kellett egy feszültségkonvertáló trafót is, hogy használható legyen idehaza.)

Nyolcféle moduláció van a készülékben (vibrato, tremolo, rotary, vibe, phaser, flanger, chorus, detune), de nem kezdem egyenként méltatni őket, mert mindegyik hibátlan. Ugyanígy a reverb és a delay is. Mindenképpen célszerű egy-két órát eltölteni a kézikönyv által ajánlott beállítások végigpróbálgatásával, mert a hangulatok nagyon széles tárházát nyújtja a masina.

Nem is tudom, hogy mit lehetne még írni a Glass Nexus-ról, mert a neten minden lényeges adat fent van (2019-től már nem nagyon - megszüntették a gyári honlapot), a hangja meg úgyis leírhatatlan. Nagyon örülök, hogy voltam annyira vakmerő, hogy kifizettem látatlanban egy ekkora összeget ezért a pedálért, de ennél jobb vételt aligha csináltam eddig gitáreffekttel. Arról nem is beszélve, hogy P. Ákos teljes pszichedéliába fordult az első személyes találkozásuk után... :)

A pedalboard-éra évei alatt rengeteg pedál megfordult a kezeim között, de csak nagyon kevés tudta ezt a színvonalat elérni. Viszont amikor végleg úgy döntöttem, hogy felszámolom a kisvasutat - akármilyen szép is volt - akkor sajnos végső búcsút intettem a Glass Nexus-nak is. Igazából a 32 bit, 96 kHz-es belső, akármilyen hihetetlen is, de nagyon sokára lett iparági sztenderd. A Boss GT-1000 volt számomra az az első olyan mindentudó multi, ami reális alternatívát mutatott számomra a Glass Nexus képességeire, hangzására. Így került aztán meghirdetésre szegény utolsó Damage Control pedálom, és nagyon hamar érkezett vevő rá Reverb-en. Német vevő vette meg végül 115.000 Ft + postaköltségért, így végül azt gondolom, hogy befektetésként sem volt rossz a legjobb Damage Control :D

KASLEDER The Rocker (2015. január - 2016. október):

Kasléder Albert manufaktúrás pedáljai már egy pár éve eléggé benne vannak a köztudatban. Igényes munkájáról vált híressé, és az alkalmazott alkatrészek minőségi megválasztása mellett a gyakorlati igények vezérelte tervezés jellemzi az effektjeit. Bár sokat nem, de egy párat azért sikerült kipróbálnom személyesen is, és nyugodtan kijelenthető, hogy a külföldi 'boutique' gyártók termékeivel is könnyen felveszik a versenyt.

Emlékszem, Naomi utolsó ügyvédi szakvizsgája napján épp elég időm volt a városban bóklászni - ilyenkor az utam persze mindig a hangszerboltok felé vezet. Így történt ez akkor is, amikor a fent felsorolt pedálok többsége már nem volt a tulajdonom, egyetlen torzító pedál maradt odahaza, ez pedig a Demonizer volt. Ez persze nem rossz dolog, és leírtam már, hogy milyen jól együttműködik az erősítőimmel. Szerettem volna viszont egy nem csöves torzítót is, mivel a Demonizer igazán előfokként teszi jól a dolgát, nem az előfok elé kötve. Elhatároztam, hogy keresek egy tranzisztoros, hagyományos típusú (tehát tiszta csatorna elé tervezett) overdrive-ot, ami elemről is elmegy, és könnyen használható.

A Vintage '52-ben volt lehetőségem egy pár hasonló pedált egymás mellett kipróbálni, és ez a Kasléder lett a befutó. A próba körülményei amúgy nem nagyon voltak ideálisak: jobbkezes gitár, Laney Cub erősítő (legalább csöves, az is valami :)) egy olcsóbb Marshall 2x12-be kötve, szóval nem egy csúcs-szerkó. Ettől függetlenül a jó overdrive ilyen cuccon is jó overdrive, szóval annyira azért nem aggódtam, hogy majd becsap a fülem. A többi pedál között akadt aztán minden: Vox Straight6, MXR Zakk Wylde, Digitech Distortion Factory, egy-kettő amire már nem emlékszem, nomeg a két Kasléder: a DLT és a The Rocker. Egy órát biztos eltöltöttem a pedálok tesztelésével, de a többség már az első pengetés után kiesett. Természetesen még véletlenül sem néztem utána, hogy melyik mit tud, és miben tér el a többitől, így aztán tényleg csak a pillanatnyi benyomás számított - ez aztán egy kicsit mégis megviccelt.

A lényeg, hogy a Rocker-t (hivatalos nevén: Kasleder Custom 'The Rocker' v2.0) elhoztam, teljesen új, dobozos, garanciális, stb., 39.000 Ft-ért. Kicsit sokalltam, de mégis egy extra kis cucc ez. A neten fellelhető verzióhoz képest ez a 'custom' kiadás négy potméterrel rendelkezik: hangerő, torzítás, és két hangszín. Ezek közül az előbbi kettő nem nagyon szorul magyarázatra, a másik kettőről viszont megéri egy szót ejteni. A gyártó leírása szerint a Rocker egy Marshall Plexi előfokát valósítja meg, a csöveket tranzisztorokkal helyettesítve. Ennél fogva a kezelőszervek működése is ennek megfelelő: a Marshall erősítőn a hangszín potik passzív, negatív szabályzású potik, vagyis maximumra tekerve nem ad hozzá a hanghoz, hanem úgy megy rajta minden erősítés nélkül kereszül (lényegében a maximum a 'semleges állás'). Ha a maximum álláshoz képest az ember lejjebb tekeri ezeket a szabályzókat, akkor az elkezd elvenni a hangból. Ez azért fontos csak, mert ha pl. az ember 12'-ra állítja mindhárom hangszín-potmétert, akkor bár minden tartományban (Magas, Közép, Mély) csökkentette a hangerőt, mégsem ugyanaz a hang szól, mint koppanásig kitekert hangszínnel és alacsonyabb hangerővel. Namármost, ez a pedál ezt az ideológiát valósítja meg egyetlen szabályzóba sűrítve, vagyis a Tone poti alapállása a maximum-állás, ekkor a Marshall maximumra kitekert hangszínpotijait modellezi. A potméter forgatásával mindhárom hangszín-tartományt egyszerre szabályozhatjuk a kívánt mértékig. A másik hangszín-potméter már egy fokkal egyszerűbb. Ez a 'Body' névre hallgat, és a nevéhez híven valóban egy kis testet tudunk a hangnak adni - ez valamiféle mélytartomány-kompenzációt jelent magyarul.

Ezek mellett fontos még a pedál szolgáltatásainak méltatásakor, hogy a hátlapja (magyarul az alja) teljesen sima, nincsenek még gumi lábak sem, emiatt nagyon könnyen ragasztható bármilyen pedalboard-ba - sőt ide is tervezték, mivel 'pucéran' használva biztos vagyok benne, hogy hajlamos egyrészt a színpadon csúszkálni, megrészt meg anyuka parkettáját felsérteni. 9V-os elemmel megy, amit a teljes hátlap eltávolításával cserélhetünk - Ez sajnos kicsit macerás, de mivel nem sokat fogyaszt, ez nem nagy gond. Meg persze meghajtható hagyományos Boss szabványú tápegységről is, tehát minden igényünk ki van elégítve :)

És hogy a hangjáról is essen szó, tényleg azt hozza, amit ígér: egy kicsit ez a torzító is előfok-szerű (ezért kellett volna jobban utánanéznem), de a csövek hiánya miatt sokkal kevésbé, mint a Demonizer. Jól érzi magát egyből végfokba kötve is, holott a gyártó ajánlása szerint inkább a tiszta csatorna elé való, főleg kisebb torzítások mellett. Mert amúgy a Gain mértéke az valami hatalmas. Bár mindvégig elég muzikális marad, a maximális torzítás mellett már elképesztően brutális hangot tud adni. A hangszín-szabályzók elég széles tartományban működnek, sok magasat és mélyet lehet hozzáadni a hanghoz, a Body feltekerésével szinte meg is fullaszthatjuk az erősítőt - ilyen mennyiségű mélyre talán csak Fender típusú gitároknál és nagyon fényes hangú erősítőknél lehet szükség.

A K-Csoport új érás számaiban a Laney Klipp előtt rendes torzítóként, vagy a Fender erősítőm 'krancsosítására' használtam, mivel a tiszta csatorna elé kötve, alacsony (fél alatti) torzítás mellett épp annyira töri meg a hangot, ami még akusztikusnak tűnik, viszont már kiemeli a harmonikusokat, és nagyon szép kerek marad, nem ül rá a gitár hangjára. Ebben az állásban a gitáron való hangerő állítására nagyon szépen reagál, és mindezt egy kontrollált hangerő mellett.

Összességében megszerettem ez a pedált, mert elég gyakorlatias, strapabíró, és tényleg igényes hangú kis jószág. Persze akadnak hátrányai is, például a led elhelyezése katasztrófális (a kapcsolótól pont nem látni), és hogy nem 'kétcsatornás', nagyon jó lenne, ha lenne két kapcsolható gain fokozat - de ez már lehet, hogy csak az én kívánalmam.

Persze ahogy lenni szokott, egyszer csak - hirtelen felindulásból - eladtam, pontosabban elcseréltem. Találtam egy használt Tube Amp Doctor F.A.N.T.A.-t amire már régebb óta fájt a fogam, és a srác elfogadta cserébe a pedált. Ha nettósítom a tranzakciót, akkor végülis 34.000 forintért adtam túl a Rocker-en, ami kis bukta ugyan, de ennyit mindenképp megért a pedállal szerzett tapasztalat - lesz még Kasléder pedálom azt hiszem.

BOSS OD-2 (2015. július - napjainkig):

Nem tudom, hogy miért nem akadtam rá korábban a netes forrásokban a Boss ME-8 belső specifikációjára, de valahogy mégis így alakult. Azért érdekes csak ez, mert amikor az ME-8-at eladtam, akkor megfogadtam, hogy akármilyen úton is, de reprodukálni akarom azt a kiváló (a Pannonium-ban állandóan használt) torzított hangot. Az egy nekem nagyon tetsző kompresszor-overdrive kettős volt, az egyetlen problémám az volt vele, hogy a digitális átalakítások nélkül az ME-8-ban nem lehetett hozzáférni. Aztán miután még régen túl voltam az ME-8 eladásán, egyszer csak ráleltem a neten egy nagyon hitelesnek tűnő forrásra, amelyik azt állította, hogy az általam használt ME-8 overdrive az az OD-2 kispedálból került átemelésre.

Gondoltam korábban én is, hogy biztosan megjelent ez valamilyen kompakt pedál formájában, de a magyarországi képviselet is azt állította, hogy ez nem igaz. És mivel az összes Boss torzítót végigpróbálni nem volt lehetőségem, ezért elég sokáig elkerültük egymást ezzel a pedállal. Ennek oka mondjuk az is lehetett, hogy a Boss OD széria legelső tagja (OD-1) a leginkább legendás, az OD-2-t nem tartották már olyan nagy durranásnak, és nem is készült belőle olyan sok. Mondjuk a két pedál belső megvalósítása, és hangzása sem mutat túl sok rokonságot.

A lényeg, hogy mivel ezek nem túl drága dolgok, így nem volt nagy kockázat egy esetleges vételben. Elkezdtem figyelgetni a neten, hogy mikor bukkan fel egy használt példány, de több hónapon keresztül nem nagyon akadt semmi horogra. Aztán egy teljesen elfeledett hirdetésre írt e-mail-emre érkezett válasz, mégpedig egyenesen a Medgyesi Hangszercenterből, hogy van náluk egy ütött-kopott példány már jó régóta. Na mondom, ez lesz az, próbáljuk ki. Mivel sokszor jártam már ott korábban, így az eladókat nagyjából már ismertem, egy-két alkalommal a Nagyfőnökkel is sikerült szót váltanom. Ez persze nem sokmindent befolyásolt a pedált illetően, megegyeztem velük telefonon, hogy elpostázzák. 16 eFt plusz posta nem egy nagy kaland, de a kedvenc ME-8 hangja ha visszajönne full analógban, akkor az ennél sokkal többet is megérne.

Megjött a csomag, és nagyon meglepődtem, amikor egy személyes levelet is találtam a dobozban. A levélben foglaltakból kiderült, hogy ez a pedál nem a Medgyesi Hangszercenter, hanem egyenesen Medgyesi Tibor személyes tulajdona volt. Nagyon jó használatot kívánt hozzá, sok szeretettel, aláírással. Na mondom, ez majd egyszer még sokat érhet :D, úgyhogy eltettem.

Ami a pedált illeti, szép sárga, négy potméter, amelyik mindegyik működik, bár elég vacak állapotban vannak. Kis sercegés itt, reccsenés ott, van amelyik poti szorul, a másik meg túl könnyen jár, de hát ez van - a hang úgyis a lényeg. A hang pedig kétség kívül ismerős.

Az biztos, hogy hordozza magában az ME8-ból megismert torzítási szövetet, ami jó, azon kívül viszont több dologban is különbözik attól. Az biztos, hogy így kiragadott (digitális átalakítások nélküli) formájában van benne egy olyan édeskés hang, ami nem volt a multiban, és ez nagyon magával ragadó tud lenni. Ez főleg nagyobb gain szinteken tapasztalható, és szinte vonzza kifelé a hangokat a gitárból. Ezek mellett elég komoly kompresszióval is rendelkezik a pedál, külön kompresszor nélkül is képes majdnem hozni a Pannonium-ban jól megszokott zsírosan telt szólóhangot. Ezek eddig a pedál erényei, de sajnos olyan hátrányokkal is rendelkezik, amelyek megnehezítik a használatát.

Egyfelől a dinamika-érzékenysége (a kompresszáltsággal összefüggésben) nem valami jó: ha az ember visszaveszi a gitáron a hangerőt, akkor nem nagyon tisztul ki a hang, a torzítás szövete eléggé ugyanolyan marad. Ennél fogva a szólóhangszínhez beállított torzításból nem tud az ember csak hangerővel kíséretre, neadjisten tiszta hangra visszaváltani. Ezt ma már hiányolom a pedálból, jóllehet régen egyáltalán nem használtam a gitár-hangerőt ilyesmire (sosevót' :)). A másik negatívuma, hogy a bekapcsolás mélytartomány-vesztéssel jár. Bár ezt a jelenséget a Tubescreamer-ek családjában ismerősnek lehet nevezni, ettől még zavaró (fontos megjegyezni, hogy az OD-2-nek semmi köze nincsen a TS-ek családjához). Vannak cégek, akik abból simán megélnek, hogy olyan TS-klónokat gyártanak, amelyeknél nem lép fel ez az effektus, így aztán normálisnak tekinthető, ha ezzel a mélyvesztéssel az embernek baja van. Lehet, hogy az ME8-ban levő overdrive esetében ez ugyanígy megvolt, de ott egy olyan összetett zenei közegben kellett érvényesülni a gitárnak, ahol a mélytartomány éppen eléggé tele volt, nem kellett a gitár már oda - a K-Csoport-ban viszont nincs más, csak a basszus és a gitár, és ilyen esetben nem árt, ha egy kicsit teltebb a hangkép. Ez a mélyvesztés amúgy a pedál 'Turbo' módjában nem annyira zavaró, így aztán azt is elkezdtem használni.

Csináltunk Árva Gabiékkal egy Univerzum nevű zenekart is, amiben ez a pedál adta a torzításom alapját. Adott volt a tiszta erősítő, effekthurokban a modulációk, reverb, satöbbi, előfok előtt pedig minden ami ide való (Fender Wah-Fuzz, Dod 250, OD-2, hangológép) és nagyon jól szólt. Ebben a formációban csak úgy repkedtek a sampler-ek, billentyűk, a Line6 modellezett erősítők és effektezett szólógitár, öthúros basszer, hangos dobos, én meg ott álltam az OD-2-vel. És érdekes módon, itt egyáltalán nem hiányoltam a mélyeket, nem zavart a vacak buffer, a recsegős potik, egyszerűen csak szólt, úgy ahogy kell: frankón, folyós hangon, kicsit vintage jelleggel, de mindvégig nagyon muzikálisan, szóval tetszett. Ekkor döntöttem úgy, hogy na, akkor ebből is lesz majd a Dod 250-eshez hasonlóan egy egyedi gyártású darab. Aztán a zenekar szétment, az otthoni gyakorlásoknál újra elkezdtek zavarni a pedál hibái, úgyhogy 2017 végén eljött az idő, hogy a tettek mezejére lépjek...

PEDALHEALER OD-2 Special (2018. április - napjainkig):

Ez a pedál egy egyedileg gyártott Boss OD-2, amit Eldzsi (Pedalhealer) épített számomra 2018-ban. Miután eldöntöttem, hogy szeretnék egy ilyet, a korábbi pozitív tapasztalataim alapján elsőként DrdFX Csabával egyeztettem, hogy mit szólna egy egyedi OD-2 projekthez. Ő sajnálatos módon inkább a korábban megépített eszközeinek eladásával bajlódott, és az OD-2 kapcsolását amúgy is furának, és egyben bonyolultnak találta. Mivel én aztán rakaszkodtam az alapokhoz, így ő nem tudta vállalni a pedál elkészítését. Ezt követően adtam fel egy 'keres' hirdetést a GS-en, hogy vállal-e valaki ilyet, és pár napon belül megkeresett Eldzsi. Őt ismertem már korábbról, mivel a Fender Wah-Fuzz-om moddolását is ő csinálta, de valahogy mégsem jutott eszembe. Szerencsére nagyon jól sült el ez a találkozásunk is.

Eldzsi nagyon nyitott volt az elképzeléseimre, és minden olyan részletet át tudtunk beszélni, amire igényem volt. Ezek között volt egy minőségi buffer és anyaghasználat, az ilyen pedálokra jellemző mélyvesztés kapcsolható kompenzálása, az eredeti pedál Normal (tehát nem Turbo) módjának lemásolása, valamint egy kompresszor inzertálhatósága (de szép szó :)). Pár hónap alatt meg is született a nagy mű, amit mindenképp megérte kivárni.

Egyrészt kapott egy nagyon jól eltalált, kifejezetten dögös, és az eredetihez nagyon hasonló sárga festést, az amúgy Boss pedálokhoz egyáltalán nem hasonlító készülékház. A doboz ugyanis fektetett elrendezésű, a Zvex SHO-hoz nagyon hasonló méretű; mondjuk a potik meg a feliratok már imitálják a Boss OD pedálok küllemét. Elemről nem megy, mert az már nem fért bele, mivel négy jack aljzat található rajta a Boss-szabványú tápcsati mellett. A szokásos bemenet és kimenet mellett ugyanis beépítésre került (a buffer után) egy send-return jellegű 'effekthurok', ahova tetszőleges pedál illeszthető be, számomra kifejezetten a kompresszor miatt szükséges. A lényeg természetesen az, hogy ha a hurokba beteszek egy bekapcsolt kompresszort, akkor egy kapcsolással mindkét effekt szól, nem kell külön szteppelni, ha mondjuk egyből szóló hangszínre van szükség.

Ezen kívül túl sok extra nincsen a pedálon, a kezelőszervek az eredetivel azonosak (Volume, Tone, Drive), egyetlen felirat nélküli kapcsoló lóg ki csak a sorból, amivel egy kis mélyet tudunk visszacsempészni igény esetén.

Így kezdtem el használni, és a fő torzítómmá lépett elő a kis sárga masina. Az eredeti ME-8 hangot nagyon jól hozza, érezhetően minőségi módon: a hangkép részletes a potméterek jó tartományban szabályoznak, és minden drive szint jó, használható hangzást hoz. A lábkapcsoló működése csendes, hangtalanul kapcsolja az effektkört is, az elhelyezése kicsit talán közel van a kezelőszervekhez, de ez idáig sok gondot nem okozott. Az eredeti OD-2-höz képest szépen muzsikál a hagyományosnak számító PSA adapterekkel is, úgyhogy azt hiszem, hogy a célt elértük - elkészült a Peti-signature overdrive :)

Ez úton is köszönöm Eldzsinek a türelmet és a sok munkát, amit ebbe a pedálba fektetett, a vételárként kifizetett 38.000 Ft (+postaktg) nem is tükrözi hűen a pedál számomra kifejezett értékét.

Ibanez CP-835 II. (2015. július - 2016. március):

A Boss ME8 eladása óta (mennyiszer előkerül ez az ME8... - magam is meg vagyok lepve) hiányzott a hangláncból egy jó kompresszor. Ott leírtam ugyebár, hogy a kompresszor és az overdrive kettőse adja az egész hangzás alapját, és azóta nem sikerült teljes egészében reprodukálni. A Demonizer-ben levő optikai kompresszor nagyon jó hangot tudott, két hibája viszont volt: egyrészt egyáltalán nem volt paraméterezhető (attack, sustain, stb.), másrészt pedig a pedál többi része nélkül ugye nem volt használható. Ezért aztán a Demonizer mellett/helyett néha használt torzítók esetén továbbra is fennált a kompresszor hiánya, mint probléma. Ezt csak némileg segítette az új zenekaraimban jellemző nagy hangerő, ahol a csöves, kihajtott erősítők minden igyekezetükkel próbálták orvosolni ezt a hiányosságot, de a torzítópedál utáni kompresszálás az nem ugyanaz, mint az előtte levő.

Ezért aztán mindig is keresgéltem, hátha akad valami a horogra. Az ismert Boss CS típusú kompresszoroknál jobbra vágytam, és meglepve tapasztaltam, hogy kompresszorok terén nem túl nagy a mozgás a használtpiacon. Évek teltek el, amíg valami használhatónak tűnő jött szembe ezen Ibanez pedál formájában. Igaz, hogy túl sok állítható paraméter ezen sem volt, de vintage és japán pedál lévén az ember látatlanban is szavazhatott neki bizalmat. És mivel az eladó nem adott meg árat, így ajánlatként nyugodtam merhettem keveset mondani - postával együtt 26.000 Ft lett a vételár, ami olcsónak volt mondható, ennyiért bármikor elmegy.

Őszintén szólva lehetett volna jó is ez a pedál, de nem sikerült beilleszteni a hangláncba. Ennek legfontosabb oka, hogy az attack nem volt állítható, viszont a gyári beállítás az én gitárjaimhoz egyáltalán nem passzolt - így mindig leharapott egy kicsit a hangindításokból, ami zavaró volt. Nem tudom, hogy sztratokaszteren milyen lehet, de elképzelhető, hogy ott a keményebb fa és a single coil jobban együtt tudhat működni vele. Na mindegy, amúgy vannak a felsoroltakon kívül erényei is, amiről nem szabad elfeledkezni: a potméterek nagyon széles tartományban szabályoznak, lehet vele clean boost-olni, lehet vele elképesztően összepréselt hangot csinálni, és mindenfélét közte - és ami szintén fontos, hogy nagyon sokáig bírta elemről. Mondjuk a LED elég halovány volt, a kapcsoló formája, és nyomáspontja elég fura (nekem), és a true bypass hiánya is zavart egy idő után.

2016. tavaszán a GS-en való meghirdetés után elég gyorsan vitte el Rácz 'Duddy' Dávid egyik zenésztársa (Let The Monkey Drive), aki - ha már itt tartottunk az előbb - sztratokaszteres, így aztán elképzelhető, hogy a mai napig boldogan élnek együtt, nekem pedig maradt a vételár (33.000 Ft), amit a következő kompresszorra költhetek majd :D

Z.Vex - Super Hard On (2015. november - 2021. február):

Egy nagyon régi Gitár Magazinban (van még egyáltalán?) olvastam egyszer, talán Goldsmann Tamás tollából, hogy mennyire el vagyunk kényeztetve a fogyasztói társadalomban, mivel minden kapható, elérhető, és olyan gitáros felszerelések között válogathatunk, amik minden igényt kielégítenek. Ez így is van, ha valami kipattan az ember fejéből, csak utánanéz a neten, és többnyire egyből talál rá valamilyen megoldást. Szinte ki sem kell menni a szobából, egy pár kattintás, és már érkezik is a kiszemelt cucc. Valahogy így voltam én is ezzel a boosterrel.

Bővebben írva a vásárlás körülményeiről, azért természetesen lehet árnyalni a képet - mivel ez a kis pedál olyan dologra nyújtott megoldást, ami már régóta foglalkoztatott, csak nem tudtam magamnak megfogalmazni: a bufferelés témakörére. A Fender kombóm is egy kiváló cucc, de a Palmer erősítőm világított rá igazán a gitár és erősítő között történő dolgok fontosságára. Villamosmérnöki szempontból az ember tisztában van nagyjából a kimenő-bemenő impedancia, kábelhossz, hangerő-poti/pedál (stb.) okozta problémákkal, de a fület megtanítani nem lehet pusztán tankönyvből. Nekem is jó sok idő telt el (minőségi hangszerek is kellenek hozzá), amire egyáltalán megfogalmazódott bennem, hogy bufferelési probléma van. Mert az ember mit hall ugye? Nem szól úgy, élettelen, neadjisten tompa, összemosott a hang - oké, persze: lehet, hogy buffer. Beteszed a bufferelő pedált, aztán mégsem jó, valami mégis hiányzik. De ha nem a buffer, akkor meg mi van?

Hosszú utánolvasások a neten, hogy de, mégis buffer probléma lesz - csak hát ebből is ezerféle van, elkezdesz élni a gyanúval, hogy a tajvani Boss-pedál buffere mégsem olyan jó, másmilyen meg ugye nincsen minden háztartásban. Továbbolvasás. A fórumokon innentől aztán jönnek a hitviták, szubjektív vélemények, úgyhogy az ember megunja, majd a személyes tapasztalat eldönti. Viszont ha az ember úgy vesz pedált, hogy másnap lehet, hogy eladja, akkor olcsót keres. Így jött szembe végül ez a Z.Vex SHO, ami az angol EBay-ről érkezett 41.000 Ft-ért szállítással együtt, ami ilyen szempontból jó árnak mondható. Ha onnan nézném, hogy mi van a készülékházban, akkor viszont nagyon drága, mivel talán 8-10 alkatrészt ha össze tud adni az ember a nyákon.

A hosszúra nyúlt bevezető talán túlzónak is tűnhet egy olyan pedállal kapcsolatban, amin összesen egy poti meg egy bekapcsológomb van, de ahogy a Laney Klipp-nél litániát írtam a hangerő-szabályzóról, itt is megindokolható: az elektromos gitár, mint hangszer önmagában olyan, mintha a zongorából az ember csak a billentyűket venné meg. Az 'elektromos gitár', mint hangszer a pengetőtől a végerősítőt követő hangszóróig terjed, a hanglánc minden elemét: a húrokat, a faanyagot, a kábeleket, pedálokat, előfok- és végfokcsöveket, hangládát, és minden vacak kis alkatrészt ideértve. Kevés ennyire bonyolult (bonyolulttá tehető) hangszer létezik a világon, aminek minden részegysége cserélhető, és mégis minden mindennel interakcióban áll. Ezért aztán egy vacak gitár egy kiváló erősítőn bár jól tud szólni, egy minőségi gitár ugyanebben a hangláncban egyértelmű előrelépést jelenthet. És ugyanez igaz minden alkotóelemre is.

Visszatérve a pedálhoz, ez egy booster/buffer pedál. Kikapcsolt állapotában true-bypass, bekapcsolva bufferelt és boost-olható. A boost mértéke a potméterrel állítható, és ennyi. Szerintem igazából valamiféle jelkondicionálóként célszerű rá tekinteni, mivel tisztán boost pedálként az ember előbb-utóbb nem fogja használni - aminek oka, bármilyen furcsa is, hogy true-bypass. Ugyanis a kikapcsolt és bekapcsolt állapota között (a bufferelt vs. true-bypass váltás miatt) jelentős különbség van még egységnyi erősítésnél is, pedig az ember egy boostertől éppen azt várná, hogy a hang ugyanaz maradjon, csak legyen egyenletesen hangosabb. És ez itt ugye nem teljesül. Észrevette ezt a Z.Vex is, amit a pedál továbbfejlesztett változatával orvosolt (Super Duper 2-in-1). De ha nem booster-ként használja az ember, hanem egy mindig bekapcsolt jelkondicionálóként, akkor egy idő után akár nélkülözhetetlennek is tűnhet, mivel valamiféle varázslat folytán olyan érzést nyújt, mintha a gitár sokkal élőbb, dinamikusabb lenne. És ilyenkor az ember ha véletlen kikapcsolja, szinte elszörnyülködik a buffer nélkül korábban tökéletesnek hitt hangzás szürkeségén.

Nagyon nehéz szavakban megfogalmazni tehát, hogy pontosan mi is történik a hanggal, ha az ember egy ilyen pedál vásárlására adja a fejét. Azt tudom, hogy a benne levő erősítés miatt a környezeti zajokra érzékenyebb alkotórészek (single coil hangszedők, fuzz pedálok, stb.) még inkább kényesek lesznek, tehát kihozza az esetleges hibákat, meg a recsegős potméter eltekerése nélkül rendes metálbakancsban rálépni szinte lehetetlen - de ezen hátrányok mellett egy olyan élményben lehet része a szerencsés gitárosnak, mintha a saját felszerelését sokkal összébb rázták volna, mintha a gitár és az erősítő még szorosabb egységet képezne, és az egész valahogy 'több' lesz. Mindenkinek ajánlom, hogy kísérletezzen vele, érdekes tapasztalat.

Hosszú életutat járt be végül a pedál, több zenekarban, több fellépésen is megfordult, sőt egyszer még énekfelvételt is csináltam vele, mivel mikrofon-előfoknak is simán elmegy. Ezért aztán nagyon örültem, amikor a pedalboard felszámolásának eldöntését követően egy olyan gitárosnak sikerült eladnom az SHO-t, akinél véleményem szerint nagyon jó helyen lesz. Benkő Zsolt ugyanis nem csak egy nagyon ügyes kezű gitáros, hanem nagyon jó füle is van. Amikor átküldte a fotót az ő pedalboard-járól, rajta a tőlem vásárolt SHO-val, akkor olyan cuccok szerepeltek a képen, amikre bármilyen gitár-ínyenc elismerően bólogatna. És bár extra hasznot nem sikerült realizálnom a pedálon (éppen annyiért ment, mint amennyiért jött), maga a tapasztalat volt a legnagyobb haszon :)

DOD Overdrive/Preamp 250 (2016. április - 2016. augusztus)

Már a címben látható, hogy overdrive pedál már megint. De hát ez ugyebár minden kisvasút-építő gitáros keresztje: megtalálni az igazi overdrive-ot. Ekkor kezdtem viszonylag sokat utána olvasni a neten, hogy mi a fenéért nem tudok kitartani egy pedál mellett sem hosszabb ideig, miért lesz mindegyikkel előbb-utóbb valami bajom. Aztán találtam egy nagyon érdekes cikket egy fórumon, ahol csoportosítani próbálták az alapvető torzító-típusokat, vagy legalább családokba sorolni felépítés szerint. A szerzője lényegében 5-6 féle alapvető elrendezést különböztetett meg, amire a ma ismert overdrive-ok 99%-a épül, mindegyik elrendezéshez példákat is felhozva. A felsorolásból kiderült, hogy van bizony olyan kapcsolással rendelkező túlvezérlési mód, amelyiket még nem próbáltam, sőt, több volt az ilyen, így aztán elkezdtem keresgélni.

Az egyik ilyen torzító család a földre vezetett diódapár általi megvalósítás, aminek egyik legékesebb példája éppen a DOD 250-es volt. Ez egy nem túl drága pedál (persze a vintage modellek vagyonokat érnek), úgyhogy gondoltam kipróbálom. Meglepetésemre ezek nem túl gyakoriak, így aztán egy 'keres' hirdetést adtam fel a GS-en, hátha valaki megválna a sajátjától ennek hatására. Jól okoskodtam, lett is jelentkező, és egy kínai gyártású, de eredeti DOD 250-est ajánlottak fel kőkemény 21.000 forintért, amiben már a postázás díja is benne volt. Hát mondom, próba - szerencse, meglátjuk. Elutaltam a pénzt, és amikor megjött a csomag, egy nagyon szép, mustársárga, viszonylag nehéz, de minimalista pedál érkezett. Tettem bele egy elemet, és kíváncsian vártam, hogy mi történik.

Magam is meglepődtem, mert tényleg egy merőben más karakterű torzítást kaptam, mint amihez hozzászokhattam a TubeScreamer típusú pedálok nyomán. Az elsőként szembetűnő dolog a mélyvesztés hiánya volt: végre nem hallottam azt a mélyvágást, amit a TS-féle pedáloknál annyira utálok. Elismerem, hogy zenekarban van annak értelme, de nekem akkor sem tetszett - vagy legalább lett volna kapcsolható. Na mindegy, ennél a pedálnál hál'istennek van mély, és van magas is. A második dolog, ami szintén tetszett, hogy sokkal inkább egybeforr ez a pedál az erősítővel, nem úgy érezni, hogy egy előfok van egy újabb előfokba kötve (ahogy a Demonizer-nél, és a Rocker-nél is éreztem), hanem tényleg jobban egybeforr a kettő. Ezt nehéz szavakkal leírni, de fontos, mivel egy idő után mindig az agyamra ment a jel 'túlfeldolgozottsága'. További előny, hogy végre nincsen hangszín poti a pedálon, nincs is rá szükség. Az utóbbi időben ezeket a hangszín potikat is igyekeztem kerülni, mert mindig csak rosszabb lett a hang, akárhogy tekergettem. A két poti a Gain, és a Level mindegyike egyértelmű, és nagyon széles tartományban szabályoz. A pedál negatívuma, hogy nincsen állapotjelző led rajta, ami azért tud hiányozni, és hogy a tápcsatlakozója sem Boss-szabványos, de hát erre lehetett is számítani - mindegy, elemről (főleg led nélkül) évekig elmegy.

A legfontosabb viszont mindenek előtt a hang, és erre - első hallásra - nem lehetett panasz. Jó nagy adag gain-t tudott, jó nagy adag hangerőt tudott, és mindegyik állásból lehetett valami jót kihozni. Nem az a krémesen nyúlós szólóhang, hanem egy szikárabb, reszelősebb, karcosabb karakter, de mindenképp használható - kifejezetten tetszett alacsony gain mellett ahogy, az erősítővel együttműködött: kiemelve az erősítő saját karakterét, és hozzáadva ahhoz extra felharmonikusokat. De használható volt a torzító mellett boosterként is, ilyenkor az egyetlen probléma - és ez okozta a vesztét - a kínaiasan bufferelt kikapcsolt állása volt. Mert ilyenkor bizony csorbult a hangkép, amit nem szerettem.

A fejlécből látszik, hogy nem sokáig volt a tulajdonom, de ennek az oka meglepőbb, mint eddig: annyira megtetszett ez a pedál, hogy gyártattam belőle egy kézzel készített, testre szabott változatot, ami a gyári pedál hibáit kiküszöböli számomra. Amikor elkészült a saját verzió, akkor meghirdettem ezt a pedált, és pontosan ugyanannyiért ment el, mint amennyiért jött, úgyhogy ez lényegében megérte :D.

DRDFX 250 Special (2016. június - napjainkig):

A DOD 250-esnél írtam, hogy készíttettem belőle egy saját változatot, így lett aztán ez a pedál a tulajdonommá. A történet még a DOD 250-esnél kezdődik, ugyanis amikor feladtam a hirdetést, hogy ilyen pedált keresek, akkor jelentkezett Dudás Csaba, a DrdFX pedálok készítője, hogy csinál nekem szívesen egy ilyet. Akkor még nem vettem teljesen komolyan a gondolatot (mit csinálok az egyedi pedállal, ha nem tetszik, és el akarnám adni), de amikor láttam, hogy jó kis pedál lehet ebből, akkor elkezdtünk komolyabban beszélgetni a dologról.

Nagyon örülök, hogy megcsinálta Csaba ezt a pedált nekem, mert egy kiváló kis eszköz lett belőle, ami sokszorosan túlszárnyalja az eredeti képességeit, és nem mellékesen ez az egy van belőle a világon :). Az ára postázással együtt volt 13.000 ft, ami nevetséges ár egy ilyen jó cuccért, de egyrészt már félig kész volt (nem kellett neki mindent nulláról kezdeni), másrészt pedig gondolom ő is népszerűsödni akar, így mindketten jól jártunk ezzel az üzlettel. A lényeg, hogy az egyedi kéréseimnek megfelelően kibővítette az eredeti DOD 250-es tudását egy pár ponton. Ezek a következők: került bele állapotjelző led, Boss-szabványú lett a tápcsatlakozó, a kikapcsolt állapotú buffere válaszhatóan true-bypass vagy bufferelt (jobb oldali kapcsoló), balra került bele egy bright kapcsoló, ami alacsony gain állásoknál jön kifejezetten jól (a DOD 250-nél jellemzően egyre több a magas, ahogy nő a gain), és került bele még egy háromállású kapcsoló (középső), amivel a vágódiódákat lehet állítani. Az eredetiben Si vágódiódák mennek a földre, ezeket lehet egy kicsit felturbózni: felső állásban a két Si-dióda, alsó állásban Si+LED csinálja a vágást, középső állásban pedig kiiktatásra kerülnek a diódák, és helyettük az IC limitál. Ebben az esetben még jobban számít persze, hogy milyen IC kerül a pedálba, de ezt sem bíztuk a véletlenre: biztos ami biztos alapon a jól bevált 1458-as került bele. Ez az vágódiódák nélküli állás talán a legjobb az összes közül, annyira direkt, és annyira sok benne az ízes felharmonikus. Itt érdemben az ember nem is torzítást hall, hanem ahogy elkezd a hang a felharmonikusokban túltelítődni.

Nagyon sokszínű, és transzparens, jól érthető pedál ez, aminél egyelőre még nem hallottam jobbat, nekem megfelelőbbet. Szinte minden nap használom, van amikor booster-ként, van amikor torzítóként, van amikor bufferként, elképesztő. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy Csabával majd még készíttetek valamit, mert nagyon igényes, precíz, segítőkész, és nem mellesleg hihetetlen végeredményre képes. Köszönöm neki ezúton is a munkáját!

Következnek még:

ORIGIN EFFECTS Cali76 TX kompresszor

Nem sokkal azután, hogy elkészült az Eldzsi által egyedi igények szerint gyártott Boss OD-2 klónom (amin ugyebár külön effekthurok van egy kompresszornak), elkezdtem keresni az igazán odaillő pedált. Még régebben próbáltam a SelectGuitars műhelyében egy nagyon jó kompresszort (CMAT Mods Deluxe Signa Comp), ami kifejezetten tetszett, hát gondoltam csak megcsípek egyet. Sajnos a forgalmazónál nem volt készleten, használtban nem találtam sem GS-en, sem EBay-en, sem Reverb-en, még hosszabb idő alatt sem, úgyhogy a rendelés helyett más megoldás után kezdtem nézni. Akkor találtam rá egy hasznos kis oldalra a neten (Ovnilab), ahol egy basszusgitáros srác nagyon sokféle kompresszort véleményez, és eléggé szakavatottnak tűnik. Ajánl is a legjobban tetszők közül egy párat, amiket elkezdtem felkutatni a neten.

Így akadtam aztán rá az Origin Effects pedáljaira, amik kifejezetten megtetszettek, eléggé átgondoltnak, minőséginek és jól használhatónak tűntek...

.

.

.

BOSS VB-2w Vibrato

.vibrato.

.

WAY HUGE Red Llama torzító

.torzító.

.

RED WITCH Grace kompresszor

.akkus kompresszor.

.

TUBE AMP DOCTOR F.a.n.t.a. hangfalszimulátor

.hangfalszimulátor.

.

DIGITECH RP-3

.multieffekt.

.

LABOGA kábelek:

.irányított kábelek.

.

TWO NOTES Torpedo Wall of Sound III. (2015. febr. - napjainkig):

Hangfalszimulátor

.

VP.

Főoldal Pannonium Orchester honlap, www.pannonium.hu Infó