Ez az a hangszer, amit soha nem gondoltam volna, hogy megveszek. Ennek több oka is van, azonban a legfontosabb az volt, hogy majdnem minden elvemmel ütközött :). Van egy-két ismerősöm, aki tudja, hogy ha gitár vásárlásról esik szó, akkor tőlem a következőt hallják: "Sose vegyél új hangszert, keress inkább valami jó vintage, legalább 20 éves, beérett faanyaggal rendelkező, bejátszott gitárt." Na, a Fret-King nem volt az, sőt tök gyári új, első tulajdonosa vagyok.

Aztán ott van az alakja is. Sosem rajongtam a formagitárokért, amik nem a klasszikus vonalon mozogtak. Nem tudom, hogy miért, de nem gondoltam sosem úgy, hogy a zenésznek a hangszer alakján keresztül kell kifejeznie önmagát. Én teljesen el lettem volna a strat-lespaul-es335 stílusban gyártott hangszerekkel, mivel azokat ismerem is, és a többségnek is jól beváltak. Erre tessék, ez a gitár aztán mindenre hasonlít, csak az előbb felsoroltakra nem. Mindettől függetlenül egy roppant vagány hangszer, aminek a formája valahol rendbontó is, meg klasszikus is, az biztos, hogy nekem tetszik, még így fejrefordítva is.

Ugyanis jobbkezes. Ez volt a harmadik érvem, és tessék. Megfogadtam, hogy nem veszek jobbkezes gitárt, mert nem kényelmes. Mentségemre szóljon, hogy ez a hangszer fejjel lefelé fordítva is az, és egészen jól kiegyensúlyozott úgy ülve, mint nyakba akasztva (enyhén fejnehéz, de nem jobban, mint más gitár). És jobban elérem a felső fekvéseket, mint a Desirén. Az eredetileg fordított fejforma miatt a hangolókulcsok is kézre állnak, egyedüli veszteség tehát a "jól megszokott" hangerő-, hangszín-potméter páros, mert azok a pengető kéznek sajnos tényleg útban vannak.

Visszatérve a gitár megvásárlásának történetéhez, az első próba még valamikor 2013. január elején, a Nyugati téri Eldorádóban (az Alexandra könyvesbolt aljában - Kösz Ádám, hogy elvittél oda!) történt, pusztán viccből, csak azért mert P90-es hangszedők voltak benne. (Na! Ez meg az újabb tőrdöfés! :)) Ádámnak effekteket keresgélve lyukadtunk ki az Eldorádóban, és próbálgattunk mindenféle hangszereket, amik a falon lógtak: amerikai meg mindenféle Telecastert, Stratocastert, japán Epiphone Elitist-et, sőt Usa vintage GibzonLezPólt (600e, jó mondjuk ez ott volt azért a szeren, csak hát jobbos volt...) is, de egyik sem fogott meg túlzottan. DE EZ! Uhh, egy az egyben az az érzés, mint amikor hirtelen felindulásból megvettem a Sheraton-t. Azt sem tudtam megindokolni, mégis a mai napig a világ hangszere. Most meg ez, tessék. Pedig új, jobbkezes, formagitár, és P90-es.

Az elhatározás, hogy eladom a Lenint már 2012 őszén megfogant, amikor azt mondta MLP, hogy sajnos a nyakát nem tudja jól beállítani, mert görbe. Később a helyzet még tovább romlott, az oktáv feletti fekvéseknél már indokolatlanul nagy volt a húrtávolság az érintőktől, és sokszor csörögtek-zörögtek a mély húrok. Eztán már tudtam, hogy majd úgyis eljön a nap, amikor Lenin-től búcsút kell újra vegyek, de nem volt sem konkrét elképzelés, sem különösebb rákészülés. És ez így volt rendjén.

Utólag visszagondolva, szerintem a vásárlás ténye az első pillanatban eldőlt, csak az időpont volt kérdéses, hogy mikor adom a fejem egy újabb próbának. Addig kiműveltem magam a netes irodalom alapján a márkából, és részint megkaptam a válaszokat a fejem felett lebegő kérdőjelre, hogy FRET-KING?!?! Az meg mi? A hangszer Koreában készült (sorozatszáma: B05179, Blue Label), már jópár éve gyártják, és egy bizonyos Trevor Wilkinson (aki alapvetően hardver-t gyárt gitárokhoz, pl.: húrlábak, hangszedők, meg pl. a Vintage márkájú hangszerek, stb...) az elkövetője. A netes videókban kiemeli, hogy sok a gyártói tapasztalat, jó az anyaghasználat, okos a tervezés, stb., de valahol mégiscsak a valóság a lényeg. És a valóság egy nagyon jó, kivitelezésében igényes hangszert mutatott - olyan áron (189.000 Ft, amiben benne volt egy húrkészlet és egy speciális plüss puhatok, külön a formához alakítva), ami a netes listaárhoz képest kifejezetten kedvező volt (listaár: 240.000 Ft, balkezesben 250.000 Ft + szállítás, mivel nincs már magyarországi forgalmazó - sőt a balos típust meg is szüntették 2013. februárjától...). Az igényességet itt szó szerint értem, ugyanis első osztályú Gotoh kulcsokkal érkezett (pont olyanok, mint amilyenek a Desiré-n szolgálnak évek óta), plusz Alpha potméterekkel és kapcsolóval, szintén Gotoh híddal, Fret-King (Wilkinson W90) hangszedőkkel van szerelve. Nem mellesleg a hangszer összes testmarása igényesen ki van fújva fekete grafitfestékkel. Ilyen árnyékolást sem a Sheraton-ban, sem a japán Fenderben nem látni, csak amerikai hangszerekben szokás.

És ami a legfontosabb, hogy kézbe véve kifejezetten jó hangja van már akusztikusan is. Nálam az első próba mindig akusztikusan történik, mert ha úgy nem inspirál a hangja, akkor az elektronika csak legfeljebb elrejti a hibákat, meg nem szünteti. És ez a hangszer jól szólt: szépen, hosszan, és részletgazdagon, ami jó alap ahhoz, hogy elektromosan is szép tiszta hangot kapjunk. Ebben nagy segítség a három részből összeállított tiszta mahagóni test, és az alapból jól beállított, 25"-os (!) mahagóni nyak, valamint az indiai rózsafa fogólap, ami olyan sötét erezetű, hogy több netes forrás már az ébenhez hasonlítja. A recept különösebben nem korszakalkotó, a Gibson jópár gitárja (SG, Firebird) ugyanis kb. ugyanígy készül, sőt árulják őket ugyanígy P90-ekkel is, tehát részint bevált formulák mentén született a hangszer. A fogólapon fehér gyöngyház pötty-berakások vannak, amik minimalisták, de szépek. Őszintén szólva hiányolom a gitárról egy kicsit a díszítést, de meg lehetett szeretni így is :).

A három P90-es hangszedőhöz ötállású kapcsoló jár, a hagyományos stratocasteres bekötéssel (1, 1+2, 2, 2+3, 3), és nagyon sokféleképp tud megszólalni. Mivel még sosem volt előtte P90-es gitárom, így kifejezetten meglepett, hogy mennyire jól használható hangszedő típus ez, és hogy ehhez képest mennyire nem elterjedt. Single coil, mert zajos, de annál vastagabb hangú, mégis van 'teteje', és nagyon jó a dinamikája. A hangszín potival szinte teljesen humbuckerré tehető. (Ezt mondjuk nem sokáig tudtam kihasználni, mivel a vásárlást követően máris kikerült belőle mindkét poti... :D) A gyári hangszedők hangja egyébként kifejezetten használható, sokszínű, de azért hallottunk már jobbat kategóriás.

Az első utam - mondanom sem kell - a Vintage '52-be vezetett, ahol átfordították a nyerget balosra, kivették belőle a két potmétert, befúrtak egy új hevedertartót, és teljesen beállították. Nem maradt más, csak a három hangszedő és az ötállású kapcsoló. Így kezdtem el használni, de elég hamar kiderült, hogy legalább egy hangerő-potmétert valahogy vissza kéne applikálni a gitárba, mert az hiányzik. Hogy a fát ne kelljen fúrni, egyetlen hely jöhetett szóba, a pickup-váltó kapcsoló üregében. Oda egy mini-potméter (még asszem a Squier-ből maradt... :)) pont befért, és hogy ne legyen a pengető kéznek útban, egy elég egyedi elhelyezést választottam: ferdén megdöntve és besüllyesztve a koptatólapba. Akármilyen sapka sem fért be arra a kis helyre, így aztán a Demonizer egyik sapkája lett az áldozat (a Demonizer kapott másmilyeneket). Miközben Noémi épp paradicsomlevest főzött, én a kést a forró főzőlapon melegítve vágtam lyukat a koptatólapra, és mit mondjak, tök jól sikerült. Ekkor fordítottam el 90 fokkal a kapcsolót is, így teljesen azonos lett az elhelyezése a Desirén levővel. A kiszerelt két potméter lyukát pedig vastag, fekete gumiból formára vágott dugókkal dugtam be.

A Levin eladása előtt - mivel a Levin új tulaja teljesen vintage stílusban szerette volna a gitárt - átcseréltem a két gitár hangolókulcsait. Így Lenin egy hagyományos ezüst-nikkel készlettel ment el, az Esprit pedig megkapta a kőkemény fekete Gotoh-okat. Jól is néz ki, csak így majd a hidat is cserélni kell majd, hogy színben passzoljon - bár ezt már vásárláskor tudtam, hogy valamiféle tremoló kell majd a gitárra, csak még várok, mert nem tudom, hogy milyet is kéne (Bigsby? Floyd?) venni.

A K-Csoporttal jópár próbán, koncerten átesett a hangszer, és szerintem jól vizsgázott. A húrokat nem eszi, a hangzása passzol, kényelmes rajta játszani, és vagányul néz ki. 2013 őszén azonban erősítő-fronton új fordulat következett, aminek a neve Laney Klipp. Az erősítőről ott írok úgyis, a gitárok terén viszont váltást hozott, ugyanis ehhez az erősítőhöz valahogy jobban ment a Desiré hangja. Közben Atix is átállt Preckóról Jazz Bass-re, szóval volt változás, ami miatt újra kísérletezni kellett. És bár a Fret-King-et elvittem minden koncertre, egyre kevésbé került elő a tokból, mert a P90-ek valahogy nem dolgoztak jól együtt a Klipp-pel (max torzítás mellett...). Otthoni gyakorlásra továbbra is ezt használtam, mert nagyon inspiráló erősítés nélkül is.

Sokáig töprengtem azon, hogy milyen sorsot szánjak ennek a hangszernek. Lehetne - hasonlóan, mint Desirét - fejleszteni, teljesen a saját igényekhez alakítani, igényesen, sok pénzért, vagy inkább használni, aztán majd a sok pénz félretétele után lecserélni egy alapból sokkal magasabb kategóriás, alapból tökéletes hangszerre. A döntés nyilván nem könnyű, de ismerve a saját mentalitásomat, inkább az előbbi út mellett döntöttem. Játszottam 2013 őszén Londonban egy új balkezes Gibson Les Paul Deluxe-on, ami nagyon tetszett, főleg a mini humbuckerek, és a hangszer szépsége miatt, szóval az tényleg nyomot hangott bennem. És amikor a Fret-King módosítgatása jutott eszembe, akkor egyből beugrott, hogy ebbe az irányba lehetne vele elindulni.

Visszatérve a hangszerre, 2014 márciusában 'teljes véletlenségből' jártunk a StageShop-ban Ádámmal, és felajánlott nekem az egyik eladó egy Bare Knuckle P90-es hangszedő szettet kipróbálásra. Azt mondta, hogy 50 rongy, de ha nem tetszik, akkor vigyem vissza, aztán visszaadják a pénzt. Hát mondom oké, mi bajunk lehet, így aztán megkötöttük az üzletet, hazavittem a hangszedőket. Az új pickup-okról nem sokat tudtam, de sikerült a gyártó honlapján szert tenni némi infóra: BKP Nantucket P90 kalibrált szett, a tradícionális és a modern hangzás között félúton, közepes jelű single coil hangszedők (legalábbis ezt mondták, de szerintem nem azok...). A nyaki és híd felőli Wilkinson-ok kerültek kicserélésre, a középső maradt az eredeti. Az eddigi tapasztalataim alapján már nem is dobtam akkora hátast, szinte elvárás volt, hogy bitangul szóljon. Ez körülbelül be is jött, sokkal érthetőbb, tisztább, feszesebb hangképű P90-ek ezek, a nyaknál eléggé ugyanolyan színezettel, mint a gyári Wilkinson, csak sokkal részletgazdagabban, és talán zajmentesebben. Ami talán váratlanul ért, hogy a hangok lecsengése sokkal egyenletesebb, és hosszabb lett. A híd felőli hangszedőt viszont egy kicsit vékonynak éreztem, kevesebb teste volt, bár egy rendesen kihajtott csöves erősítőnél ez előny is lehet. Ettől függetlenül az első gondolatom az volt, hogy inkább középső állásba való.

Nem sokkal később aztán át is műtöttem a hátsó hangszedőt középre, ami egy nagyon jó döntésnek bizonyult: tökéletes egyensúlyba került a nyaki hangszedővel, és éppen optimális a magas és mély tartomány aránya. Annyi trükk van ezekben a BKP hangszedőkben, hogy bár nem felezhetők (single coil lévén), nem csak két ér fut ki belőlük, hanem három: a föld illetve a tekercs két vége. Mivel ezek a hangszedők alapból visszafelé vannak tekercselve, így más hangszedőkkel való összepárosításuknál erre figyelni kell - hogy létrejöhessen a zajmentes köztes állás. A beavatkozás után már csak a híd felőli hangszedő maradt gyári, és itt fogtam gyanút először, hogy az új hangszedők nem Nantucket-ek. A gyári Wilkinson P90-ek közepes jelű pickup-ok (Desiré vintage humbuckereit simán túlüvöltik), de ezek a Bare Knuckle hangszedők sokkal hangosabbak voltak. Egyszerűen nem tudtam úgy beállítani őket, hogy a híd felőli hangszedő bármennyire is pariban legyen a másik kettővel - hangerőben. Már előtte is tudtam, hogy úgyis menni fog az is, de én mindig a végletekig próbálkozok :).

Okulva a korábbi tapasztalatból, mindenképpen olyan hangszedőt kerestem a megmaradt hátsó Wilkinson helyett, aminek több mélye van, nagy jelszintje, és (mire használja az ember a hátsó állást) lehet rajta zúzni. Hát ez éppen egy humbucker definíciója - mily' meglepő. Jött hát a keresés, de nem tartott túl sokáig: a bevált recepten ne változtass alapon a választás DiMarzio lett. DiMarzio-ék az egyébként is elég szűkös piaci P90-es kínálatban is gyártanak több, egymástól jelentősen eltérő típust: P90-es házba szerelt humbuckereket is. Egy ilyen hangszedő választása egyszerűsíti a dolgot: nem kell fúrni-faragni, esztétikailag is egységesebb a küllem, és egy perc alatt bedobható. Régóta kíváncsi voltam (csak nem volt hozzá hangszerem) a nagy legenda Super Distortion-ra, hogy milyen hangja lehet az én kezemben, és bár ez a P90-es nem pont az eredeti Super Distortion, de sok fórumon azt írják, hogy nagyon hasonlóra sikeredett. Hát akkor hajrá: 27.900 Ft, rendelés az Eldorádóból, három hét alatt jött meg, mert külföldről kellett beszerezni - semmi gond, nem volt sürgős.

A DiMarzio a várakozásaimnak megfelelően már jól összeillett a BKP-kkal, úgy hangerőben, mint hangszínben. A hátsó állás eddig még talán egyik gitáromon sem volt ennyire tökös, szóval igencsak ott van a szeren (az EMG-k elmehetnek a sunyiba :)). Felezve egy nagyon jól használható állást alkot a középső P90-nel, és éppen annyira karcos, tolakodó a hangja, amennyire ahhoz kell, hogy mindig energikus legyen. Esztétikájában bár az eredeti dizájntól eltér, azért könnyen megszokható. Érdekes, hogy az utóbbi időben (2013-2014 felé) egyre inkább kezdek áttérni a híd hangszedőn kívül a single coil hangzásra, és nem csak ezen a hangszeren, hanem majdnem mindig. A Desiré-n bekötött ötállású kapcsolás is általában a nyaki felezett humbuckeren áll meg, és itt is sokat használom a P90-ek single coil hangját. Persze ha nagyobb hangerőről, torzításról van szó, akkor még mindig ott a jól megszokott humbucker mód, de egyre inkább kezdem (újra) felfedezni az egytekercsesek világát.

Visszatérve a Fret-King-re, a hangszedő-cserék következtében összességében egy remek, tényleg inspiráló hangszer lett belőle, amit mostanra nagyjából be is játszottam, megszoktam, megismertem. A mahagóni egyre jobban életre kel, sőt olyannyira, hogy már-már néha úgy érzem, hogy a festék fogja vissza a hangot. Hallottam már ilyenről, és mivel az Esprit-en is elég vastag festés található (alapból színes lakkal fújták le, nem külön-külön lett lakkozva, és festve - ez nyilván a költséghatékonyság eredménye), komolyan elgondolkodtam a festés cseréjén. Más hangszereimen sokkal 'selymesebb', vékonyabb tapintású volt a festés, itt sokkal inkább egy erős, szinte ütésálló, mechanikai bevonat érzetét kelti, ami elképzelhető, hogy enyhén fojtólag hat. Mindegy, ez lesz a legutolsó nagy beavatkozás, egyrészt a kétes mivolta, másrészt pedig az összes többi kísérletezési kedvem miatt - mivel elképzelhető, hogy nyomokat hagyok majd még a gitár testén, amiket el kell tünteni :)

Tudtam már régebben is, csak nem szántam rá magam, hogy az Esprit (vagy kiérdemelt nevén Eszti) is kapjon egy tremolót. Igazából már jó egy éve nézegettem, hogy milyet kellene, de a balkezesség még jobban megnehezítette a dolgokat, mint korábban. A forint gyengülése miatt az USA-import balos Bigsby vámmal együtt majdnem egy százas (!) lett volna, az Ebay-en 200 Euró körül találtam egyetlen B5-öt Európában, de szállítással együtt ez is 75 eFt körül jött volna ki akkoriban. Nagyon sokalltam, de a hónapok alatt kénytelen voltam hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy ez bizony drága mulatság lesz. A 'legolcsóbb' megoldást választottam aztán 2015 szeptemberében, amikor is a StageShop-ban egyedi rendeléssel hozattam egy Duesenberg Diamond Deluxe tremolót, annak is a rövid változatát, 58.000 Ft-ért. A felszerelés az új Elixir húrkészlettel együtt további 13 eFt-ot kóstált, de ez már a Vintage'52-ben történt, továbbra is Csambalik Tivadar vezénylete alatt. Szerencsére sikerült nekik úgy felapplikálni a szerkezetet a hangszer testére, hogy a korábbi Gotoh húrbefűző furatait 99%-ban eltakarja, így nem éktelenkednek a lyukak a gitár testén.

A hangszerboltban csak egy gyors próbára volt lehetőség: stabil, pontos, jól van beállítva, működik - mondom oké, a hangját majd otthon meghallgatom. Természetesen így is történt nem sokkal később, először beállítottam a kart egy kényelmesnek tűnő pozícióba (a kar hossza, szöge ennél a tremolónál állítható, és csavarokkal rögzíthető - ez nagyon jó dolog), gyors hangolás, erősítőbe bedug, aztán hadd szóljon. Összességében nagyon meglepődtem, mert olyat tapasztaltam, amire nem nagyon számítottam. Már a Desiré-nél is leírtam, hogy a Bigsby miatt megnőtt a hangkitartás, és ez ezúttal is így történt - ennek oka gondolom a nagyobb tömeg és a másmilyen erőátviteli rendszer; ez idáig rendben is van. Viszont ami váratlanul ért, hogy a gitár hangja szellősebb, levegősebb lett, és elkezdett egy kicsit hasonlítani a félüreges testű hangszerek hangjára. Nem nagyon tudom megfogalmazni, hogy mit is jelent ez, mivel természetesen üregek nem kerültek a hangszerbe, viszont a rezonanciája ilyen irányban változott. Talán az lehet ennek hátterében, hogy a rezgéseket a húrok hátrébb, a test végéhez közelebb is adnak át, és így egy 'virtuálisan hosszabb hullám' jön létre, mivel hátrébbről jön a testre ható gerjesztés; kicsit úgy, mint a jazz-gitárok lebegő hídjainál. Az biztos, hogy a Bigsby-féle erőátvitelhez kifejezetten hasonló, ízes harmonikusokban gazdag hang kerekedett ki a hangszerből, ami eddig is benne volt ugyan, de nem volt ennyire jelen. Már fél órája csodálgattam ezt, amikor rájöttem, hogy a tremolót valójában még ki sem próbáltam :). Persze abban sem kellett csalódni, nagyon szépen, finoman jár, éppen ugyanúgy viselkedik, mint egy Bigsby: nagyon minimális (fél hang a maximum) hangmagasság-változtatásokra jó, de nekem ez több, mint elég. És még úgy is nagyon jól tartja a hangolás, hogy a Fret-King-en hagyományos híd van, nem görgős. Nézegettem, hogy vajon meddig fogja bírni, mivel szemmel is látható igénybevételt kap - majd az idő eldönti.

Aztán csak nem hagytuk abba a zenélést a K-Csoportos srácokkal, és a sok-sok próbatermi impró (nomeg a fenomenális Palmer Drei erősítő) nagyon igényelte a hangerő potméter használatát. Volt ugyan a Fret-King-ben egy hangerő-szabályzó (a kiváló elhelyezést feljebb már taglaltam ugyebár), de ennek használata elég körülményesnek mutatkozott, főleg amikor finomabban kellett állítani rajta. Az elhatározás tehát egy idő után adott volt, hogy valamit csinálni kell. Körülnéztem ismét a megszokott, vagy éppen szokatlan elhelyezések között, hogy ráleljek az igazi megoldásra, de végül hagyományos megoldást választottam: ahogy az Epiphone-nál, itt is a Fender Stratocaster-féle pozíciót találtam a leginkább kézreállónak. Szinte centire kimértem a helyét, és az ott lesz jó helyen. Már csak azt az embert kellett megtalálnom, aki kivitelezi nekem a fúrást.

Mondanom sem kell, hogy megint nem én kerestem meg végül, hanem úgy talált rám a hangszerész, Halmai János, aki az Ibanez kompresszoromat találta érdeklődésre méltónak a GS-en. A kompresszorból végül nem lett üzlet (megvette más), de a famunkát megcsinálta, ami éppen kapóra jött. Pesti műhelyében (ami egyébként nem messze van Fogas Viktor műhelyétől, aki a B-tervem lett volna) átbeszéltük az igényeimet, adott egy árajánlatot, és otthagytam a gitárt. Egy-két hét alatt készült el a munkával, és őszintén szólva egy kicsit csalódtam benne. Előre megegyeztünk, hogy az elektronikát majd beteszem én, mivel egy elég speciális kapcsolást találtam ki a hangszerbe, azzal ne fáradjon. Ez oké, de a mechanikát is teljesen szétszedve kaptam vissza, a tremoló, a híd, a hangszedők, de még a jack-aljzat is egy dobozba összehányva érkezett, a húrokból egy hiányzott, de még a csavarok is eléggé össze-visszák voltak. Ettől függetlenül a famunka rendben volt, a kicserélt koptatólap elöl-hátul szépen pontosan passzolt, szóval funkcionálisan azért rendben volt. Egyedüli hiba az új jack-aljzat furata, ahol lepattant a festék, és a csavarok is elég trógerül lettek beletekerve, de minimális házi javítással ez kiküszöbölhető volt szerencsére.

Egy hetet tököltem el én is a kapcsolással, amire sikerült rendesen kivitelezni, de megérte. A zenekari, próbatermi igények hívták életre azt a kapcsolást, amit kitaláltam ehhez a hangszerhez, és így pár hónapnyi - most már évnyi - használat után elmondhatom, hogy az ötlet bevált. A lényege ugyanis, hogy két hangerőszabályzó került a gitárba, amiből az egyik nem mindig működik (hívjuk Slave-nek), míg a másik mindig (hívjuk Master-nek). Ezzel együtt az új ötállású kapcsoló is érdekes, mivel az sem éppen hagyományos - az állások sorban: 1. és 2.: híd humbucker sorosan, 3.: Középső P90, 4. és 5.: Nyaki P90. Kérdezhetitek, hogy ennek mi az értelme, de mindjárt elmondom. A lényeg, hogy csak a középső három állás (2, 3, 4) hangerejét szabályozza a Slave hangerőszabályzó, a két szélső állásét nem. Így beállítható a hangszeren az, hogy 1. állásban az ember full hangerőn zúz a hídon, és egy egyszerű kapcsolással (átváltva a 2., 3., 4. pozíció bármelyikére) behozhatunk egy tiszta hangot, ha pl. a visszavett Slave hangerő-szabályzó is életbe lép (ilyenkor mind a két hangerő-szabályzó a jelútban van, de a Master ugye ki van tekerve). Vagy pl. megoldható, hogy 4. állásban az ember kíséretet játszik a nyaki hangszedőn, és egy kapcsolással az 5. állásba ugyanaz a hangszedő egy sokkal nagyobb jelszinten szólalhat meg, így szólózásra is alkalmassá válik. A kulcs a két hangerő-szabályzó egymáshoz való aránya tehát. Ezen kívül kapott a gitár egy master tone potit is, de ez a legkevésbé lényeges (sokat nem használom, de néha jól jön). Már csak a potisapkák hiányoztak a teljes dizájnhoz, amihez szintén egy gitáron ritkán látott megoldást választottam: lekaptam az erősítőmről hármat a csirkefejű sapkákból, ha már úgyis passzolnak a hangszedőkhöz, és kipróbáltam, hátha jók. Mondanom sem kell, hogy egy nagyon trú külsőt sikerült kapni, ami meglepően használható is (igazából attól féltem, hogy majd nem lehet rendesen állítgatni őket játék közben egy ujjal, de nem - tök jók), így aztán maradtak. A Fender-re pedig felkerültek a Demonizer-hez anno rendelt Marshall arany színű potisapkák, így aztán az is hot-rod-dolódott (de szép kifejezés :)) egy kicsit.

Ezt követően pedig végérvényesen eldőlt a fekete Gotoh hangolókulcsok száműzetése, ami 2016. augusztusában meg is történt, ismét a StageShop jóvoltából. A Gotoh szerelvényekkel soha semmi problémám nem volt, így azt szerettem volna helyettük, de érdemben nem tudtak a hangszerboltok még várható időpontot sem mondani, hogy mikorra lenne beszerezhető egy balos, sorhatos, króm készlet, amik - ha már cserélünk, adjuk meg a módját - satusak, és gyöngyház tollakkal bírnak. Így aztán a Schaller gyár lett a befutó, akik méreteikben, arányaikban nagyon hasonló, és ugyanúgy kiváló minőségű szerelvényeket szállítanak, ráadásul a StageShop-ban éppen akciósak is voltak. Sajnos az előzetes levelezések nyomán nem mertük 100% biztonsággal berendelni a kulcskészletet, hátha mégsem passzolnak alapon, így személyesen kellett elmennem érte. Ez jó ötletnek bizonyult, mivel végül a helyi hangszerésznek is bele kellett avatkoznia a dolgokba. A kulcskészlet raktáron volt, és fel is szerelte a hangszerész, de az 'A' húr hangológépének rögzítőcsavar-furata nem volt a legideálisabb, így azt újra kellett fúrni. Így is csak fél órás munka volt, amit ráadásul még csak ki sem fizettettek a srácok, így aztán könnyen, gyorsan, és szakszerűen sikerült kicserélni az amúgy jó, de dizájnban már egyre kevésbé passzoló Gotoh szerelvényeket. Az új fej nagyon szép szerintem, és mivel satusak a kulcsok, így sokkal jobban tartják a hangolást (ezt már ismertem a Fender gitáromból), feszesebbnek tűnnek a húrok.

Ezt követően alakítottunk - a K-Csoport tetszhalottá válása okán - egy másik zenekart, Univerzum együttes néven (a projekt neve Kick-Ezek is lehetett volna, nem született végül döntés). Itt elég jó kis zenét csináltunk, és végig a Fret-King-et használtam. Ez egy komplexebb zenei közeg volt, és a P90-ek, valamint a hozzájuk kitalált kapcsolás nagyon működött, teljesen elégedett voltam a hangzással. Érdekes, hogy ilyenkor csak úgy telnek a hónapok, akár évek is, és az ember észre sem veszi, hogy milyen jó kis hangszeren van szerencséje muzsikálni. Aztán persze jött a zenekari kényszerpihenő 2017. júniusában (Petike Jr. születése okán többek között), és újból szobagitáros lettem, ami egyet jelent a tuningolás, moddolás témakörével :). Ekkor döntöttem úgy, hogy végre elkezdem a régóta tervezgetett 'utolsó nagy átalakítást' a gitáron.

Tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis rászánom az időt és a pénzt, hogy eltüntessem majd a hangszer testén éktelenkedő sebeket, megpróbáljam megoldani a balkezes jelölőpöttyök hiányát, a festés durvaságát, és tenni rá egy új, általam tervezett logót. Ezek voltak azok a fő dolgok, amikkel megkerestem a GV Guitars csapatát, akik az otthonomtól nem is olyan messze, a felvidéki Gútán dolgoznak, és a munkájuk mindig lenyűgözött a hangszeres kiállításokon. Ők - bár azért akadt munkájuk szép számban - szívesen elvállalták a feladatot, mivel az számukra sem annyira rutin-feladatnak látszott, és nem mellesleg nem voltak időkorlátokhoz kötve - ha már nekem úgysem volt sürgős. Persze az ember mindig megtanulja, hogy mesterembernek soha ne mondd, hogy ráér, mert akkor (szinte) soha nem lesz kész, de minőségi, lelkiismeretes munkát akartam, úgyhogy ennyit mindenképp megért.

Ugyanis pontosan fél év alatt lett kész a hangszer, és még akkor is maradt rajta egy-két olyan apróbb javítanivaló, amit még később meg kell majd csinálni. De hogy a végeredményről beszéljek, az alábbi munkák kerültek elvégzésre ez alatt a hosszú idő alatt: Eltüntetésre kerültek a régi potméterek furatai, a régi jack aljzat és jobbkezes hevederakasztó helyei, a régi húrláb tőcsavarjainak helyei, földelésre került az új tremoló, feltöltötték fával és megszüntették a régi elektronika üregét, mindezt azért hogy ergonomikus hátsó kivágást csinálhassunk a mellkasnak (mint a sztratókon), a régi logót újra cseréltük (Estrit - erről is mesélek majd ;)), kibővítésre került az ötállású kapcsoló ürege, hogy kényelmesen elférjen benne a superswitch, az üreget pedig újra kifestették grafittal is az árnyékoláshoz. Ezen kívül eltüntetésre kerültek a jobbkezes pozíciójelölők a nyakon, mivel kapott a gitár egy nyaki binding-ot, amin csak a balkezes pöttyöket tettük már fel. Egyformára cseréltük az összes műanyag koptató- és takarólap csavarjait (Ez még a Halmai-örökség, hogy nem egyformák voltak), és végül, de nem utolsó sorban komplett újrabundozás (Jescar prémium), és komplett festés-lakkozás.

Ha az ember ezt a hosszú listát végigolvassa, talán fel sem tűnik elsőre, hogy az elektronikához hozzá sem nyúltunk, az teljesen változatlanul került vissza a faanyagában és egyéb hardvereiben megújult testbe. Mert a test viszont nagyon más lett, de azért mégis majdnem ugyanolyan. A fenti változtatások ugyanis azokat a kényelmi változtatásokat valósították meg, ami nélkül azért bőven lehetett volna élni, de így lett igazán a Fret-King az én hangszeremmé, amilyen másnak biztosan nincs (Persze összességében egyáltalán nem az motivál, hogy másnak ne legyen ugyanilyen, sőt igazából egyáltalán nem értem, mások miért nem szabják testre a saját hangszereiket - Hihetetlennek tartom, hogy egy szériagitár megfelelő tud lenni a többség számára... - na mindegy, a jobbkezeseknek könnyebb talán a nagyobb választék miatt).

Az átalakítás nagy része rutinfeladatnak számított a GV-s srácoknak, de egy dologgal azért meggyűlt a bajuk, mégpedig a festéssel. Ezt sem ők, sem én nem gondoltam volna, de végül csak negyedikre sikerült olyan minőségben megvalósítani a háromtónusú színátmenetes festést, amire már mindenki azt mondta, hogy rendben. A problémát az okozta, hogy a testen van az az ék alakú szintkülönbség, ahol a beállított szemcseméret mellett a festék nem egyenletesen terített: vagy kihagyott, vagy megfolyt. A negyedik próbálkozás ettől függetlenül meggyőző lett, a színeket nagyon eltaláltuk, bár egy kicsit német zászlós, ha az ember úgy nézi :). Megérdemlik az ihletet adó hangszerek, hogy megemlítsem őket, mert két nem túlzottan ismert típusról van szó: az egyik a Novo Guitars Sectis Lake Como Blue festéssel, a másik pedig az ausztrál Maton Wedgtail, aminek volt egy hasonló színkombinációja.

A Fret-King azóta ebben a véglegesnek tűnő formájában él és virul, sokat használom, és egy kifejezetten inspiráló, szép és egyedi hangszer lett belőle. Az újkori Pannonium próbákon a Geographica lemez demóinak normál hangolású számaiban (pl. Kirándulók) szerepel.

Erősítők:

TORQUE 45W (1997 - 2001):