A hangszerekről

A magamról leírtak után azt hiszem, nem meglepő, hogy ilyen oldalt is nyitottam. A magam módján technokrata ember vagyok, szeretek a dolgok műszaki - minőségi oldalaival is foglalkozni. És mivel szerintem nem egyedül vagyok ezzel a világon (Ugye Philipp? :)), ezért fontosnak tartom leírni, hogy mitől olyan is a Peti gitárhangzása, amilyen. Nem mintha bárki is reprodukálni akarná (Egyáltalán van valaki, aki pont ezeket a hangszereket használná?), de tanulni mindenképp lehet belőle. Szóval.
Ja! Hangminták találhatók néhol a szövegben... :)

A gitár

A zenekarban elsődlegesen használt hangszerem egy Epiphone Sheraton II-es. Koreai gyártmány, 1993-ban készült (Ssz.: S9319373). Hát mit mondjak. A manapság gyártott kínai Sheraton-okhoz képest mindenképp minőséget képvisel, de eredetileg nyilván nem egy elit kategóriás gitár. 2003-ban vettem az Árkádiában, akkor 160.000 Ft-ért, amiből csak 100.000-t kellett kifizetnem, mert az Ivánezemet (Ibanez GRX70L, tipik fekete HSH metálgitár) 60 rugóért beszámították. Igazából eszem ágában nem volt üreges testű gitárt venni, sőt, előtte talán nem is játszottam soha ilyenen. Egyszerűen csak bementem a boltba és beleszerettem. Egyből megvettem, pár perc tesztelés után. A nyaka és az elektronika rendben levőnek látszott, a többihez meg még nem nagyon konyítottam. A hangja tetszett, de nem nagyon volt összehasonlítási alapom a kategórián belül. Semmi gond, jó lesz. Emlékszem, a zenekar elég nagyot nézett, amikor a következő próbára ezt vittem... :)

Visszatérve a hangszerhez, ez egy teljesen sztenderd hathúros vékonytestű fél-üreges jazzgitár, amit az angol semi-hollowbodynak nevez leginkább. Nagyon távolról megnézve a Gibson ES-335 olcsósított másolata, alapkiépítésben két humbucker hangszedővel, egy háromállású kapcsolóval, két hangerő és két hangszín potival, meg egy kicsit eltérő faanyaggal. A húrláb Tune-O-Matic rendszerű, és szerelvényként van még koptatólap is gitáron. Amikor én megvettem, ez a hangszer már akkor is eléggé távol állt a gyári specifikációktól, nem még most. Az eredeti Epiphone hangolókulcsok helyett már 16:1 Gotoh kulcsok voltak felszerelve, a koptatólap hiányzott róla (nem is lett meg persze), és a húrtámasz egyik lába is már át volt fúrva 1-2 milliméterrel arrébb. (Azt mondták az Árkádiások, hogy balkezes volt az előző tulaj, azért volt erre szükség. Ennek ellenére a nyereg még jobbkezes volt, meg hát persze a boltban is jobbosra húrozva árulták. Nekem ettől függetlenül jótékonyan hatott ez a 'balkezeses' duma, ha már egyszer én is az vagyok. Fontos szempont volt a vásárlásnál, hogy szimmetrikus gitárt találjak, mert a balkezes gitárkínálat Európa-szerte elég gyér a mai napig.)

A festés nagyjából rendben levő default barnás sunburst (bár lehet, hogy nem is annyira 'default', mert legutóbb az egyik srác a Vintage'52-ben teljesen rácsodálkozott, merthogy Sheraton-t ilyen színben még nem látott... Aztán lehet, hogy csak illemből nyomta a rutinos dumát :)), egy helyen volt csúnyán megütve a gitár, a hátsó hevederakasztó gombtól nem messze. Ott ki is bukott egyből, hogy laminált a test, ami rendben is van, tudva, hogy a Gibson 335 is ugyanúgy laminált. Amúgy a gitár teste rétegelt juharból van (maple), a hangszedők alatt tömör mahagóni középrésszel. Az ötrétegű nyak a juhar mellett dió (walnut) merevítést kapott a fogólapja rózsafa. A hangszer fái amúgy szerintem elég jónak mondhatók, a juhar nyak miatt kicsit talán feszesebb, keményebb hangja van, mint az ES-335 mahagóniénak, ezért jazz-re talán kevésbé, rockra viszont alkalmasabbá teszi.

A gitár nem sokkal a vásárlás után átesett egy nagyszervizen, az elektronikát is meg kellett szögelni (kontaktos volt az aljzat), meg hogy normálisan használható legyen balkezesként, a húrnyerget is meg kellett fordítani (Ekkor lett a vásárláskori csontszínű nyereg fekete műanyagra cserélve). Később a négy potiból három eltávolításra került, mert útban voltak a kezemnek - tök sokáig látszottak az utólag beragasztott fekete fapótlások. Egyetlen hangerő poti maradt benne, plusz a kapcsoló, ami egy kicsit még mindig útban volt. (A fenti módosításokat a zenekar "udvari hangszerésze", Kandrács Peti csinálta, köszi ezúton is!) Elég sokáig így használtam a hangszert, egy idő után már csak 0.10-es Elixir Nanoweb húrokkal, leginkább Dropped-D hangolásban (D A D G H E). A Pannonium-ban ez a hangolás nekem bevált, a Ressentiment-ig bezárólag minden szám így lett megírva, úgyhogy azt hiszem, maradok ennél. Az Elixir húrok nekem nagyon fontosak, mert nagyon jól bírják a strapát. Egyes gitárosok kéthetente cserélik a húrjaikat, én meg egyszerűen utálom az új húr hangját. És ebben az Elixir nagyon jó társ, mert a műanyagbevonat sokkal kevésbé hagyja elrozsdásodni a húr belsejét, így az sokáig, viszonylag egyenletes minőséggel bírja. Ettől függetlenül a viszonylag kemény pengetési technikám miatt nálam azért előfordulnak húrszakadások (főleg koncerteken ;)), de még így is fényévekkel jobbak, mint pl. a RotoSound húrok, amivel jártam már úgy, hogy a csomagolásból való kivétel után, az első felrakáskor (nulla pengetés után / előtt) elszakadt... Hát igen, ilyenkor rájön az ember, hogy miért adnak grátisz-bónusz-ejdejóljárunk póthúrokat egyes márkák.

Aztán eljött 2007 - ez az év sok változást hozott a Sheraton életében. Először is még tavasszal rendeltem az USÁ-ból egy balkezes Bigsby-t (Bigsby-B7L, kb. 40.000 Ft postával, felszereléssel együtt), ami a régi Stopbar Tailpiece helyett került fel. Életemben előtte nem fogtam Bigsby-t sem, csak tetszett :), mondjuk sosem voltam nagy FloydRose-fan, meg hát ilyen gitárra ilyen tremoló dukál. A lényeg, hogy a tömege nagyobb, az erőátviteli rendszere is más, így megváltozott a gitár hangja is: kicsit kinyílt, több lett a tiszta és szép magas felharmonikus, és a hangkitartása sem lett rosszabb, mint volt előtte. Amellett meg rászoktam a tremolózásra, és mostmár minden gitáron kapkodok a kar után - általában hiába (főleg a balkezeseken kapkodhatok ugyebár..., jobbkezeseken meg amúgy sem ott a kar - na, mindegy :)). (A hangszernek ez az állapota hallható a Ressentiment című albumon.)

A Bigsby után pedig ősszel pickupcsere következett, az eredeti Epi hangszedőknél gondoltam, úgyis találok jobbat. Nézegettem Gibson-okat (drágák), Seymour-okat (olcsóbbak és tuti jók is), meg DiMarzio-kat. Aztán egyik nap használtban találtam a neten egy DiMarzio DP195-öst (PAF Classic, Bridge, 14.000 Ft, eléggé kopottas állapotban - ez akkoriban még tetszett is). Ez egy tipikus kisjelű vintage hangszedő, amit a hídhoz szokás szerelni, azért dícsérték, mert kiegyensúlyozott hangja van. Megvettem, mondom kipróbálom. Nekiálltam otthon beszerelni, ami a Sheraton szerelőnyílás nélküli, tisztafa teste miatt egy kicsit nőgyógyászati felhangokkal dúsított feladat: f-kulcson keresztül kell minden elektronikát megcsinálni... ;). Először beszereltem a hagyományoknak megfelelően a híd-pickup helyére, sima soros üzemben, ahogy azt kell. Hát ja, azért kicsit jobb, mint az eredeti volt. Épp csak az a bökkenő, hogy a híd felőli hangszedőt kábé soha nem használom, csak a nyakit. Mindig. Tudtam én ezt előtte is, de mondom egy próbát megér. így aztán megcseréltem a két hangszedőt, és betettem egy DPDT kapcsolót is a gitárba a hangerő potméter helyére, mert azt sem szoktam használni. Úgy nézett ki tehát a dolog, hogy lett egy eredeti Epiphone nyaki hangszedő a gitárban a híd felőli oldalon (nyaki módra beszerelve, tehát a nyitott mágnespólusok a nyak felé néznek), meg a híd DiMarzio a nyaknál (természetesen híd módján beszerelve), a kettő között a háromállású kapcsolóval hagyományosan lehetett váltani (nyaki, nyaki+híd, híd), plusz egy kétállású kapcsoló, amivel a DiMarzio humbucker két tekercsét válthattam soros ill. párhuzamos állásúra (DualSound konfiguráció). Poti így már egy sem maradt, de nem is hiányzik (úgyis mindig csak eltekeredett a játék közben). Ami pedig a hangot illeti, a DiMarzio az eredetinél valóban kiegyenlítettebb, valamivel kisebb jelű, és a speckó waxolás miatt sokkal kevésbé gerjed. Szebbek a magasai és a mélyei is, és valahogy kifésültebb az egész hangkép. A párhuzamos kapcsolás a soroshoz képest kisebb jelű, talán még tisztább hangképű, és kicsit jobban hasonlít a híd felőli hangszedők hangjára. Sokáig használtam ilyen pickup-konfigurációval a gitárt, mert ez a párhuzamos dolog nagyon hasznos volt: a nyaki hangszedővel játszott a mély kíséretek még 'haraptak', a magas szólóknál 'fent' pedig meg már igazi nyaki hangja volt. Ma már más a beállítás, de erre majd lejjebb visszatérek.

2008 tavaszán kezdtem el újra játszani a gondolattal, hogy valamit még fabrikálni kéne a gitáron. Szeretem a testre szabott, egyéni dolgokat, és amúgy is volt egy égető hiányossága a gitáromnak, amit egyébként sem értettem egész idáig: minden egyes bolti Sheraton-ban a hanglyukon benézve látható egy matrica, ami a modell nevét, a szériaszámot, meg a minőségi átvizsgálást tanúsítja. Vagy valami ilyesmiket legalábbis. Na, az enyémben ilyen matrica sosem volt. Nem mintha ez katasztrófa lenne, de hát akkor használjuk már ki a dolgot - gondoltam. Úgyhogy Photoshopot elő, aztán megterveztem egy hasonló matricát, mint azok, csak épp kicsit másabb feliratokkal. Kinyomtattam és házilag beragasztottam a helyére. Most már legalább nagyjából kielégítettnek érzem a gitáron keresztüli önkifejezési vágyamat :)

Aztán miután már jócskán beértünk a 2008-as nyárba, egyre halaszthatatlanabbá vált a lassan nagykorúvá váló gitár újrabundozása. Amióta nálam van a hangszer, egyszer már (tévedésből :), még 2004-ben) meg lettek köszörülve a bundok, aminek eredményeképp az egyenetlen kopásokat kiegyenesítették a Vintage'52 jóarcai, és egy mondhatni alacsony húrmagasságra lőtték be a hangszert. Nagyon kényelmes, könnyen játszható, és gyors nyaka lett így, amit nem volt nehéz megszeretnem... így aztán 2008 júniusában újra hozzájuk fordultam az egyre zavaróbbá váló bundkopások problémájával (a gyakrabban használt fekvésekben már zavarta a húrt a szabad rezgésben a kevésbé kopott többi bund, így csúnyábbak és rövidebbek lettek a kitartott hangok), amit egy másik gond is kiegészített: ez pedig a húrláb elhasználódása volt. A gyári húrláb babáinak menete ugyanis már annyira kikopott, hogy az oktáv beállítása nagyon nehézkessé és pontatlanná vált, valamint mindez egy állandósuló mechanikus rezgéssel karöltve jelentkezett (bár ez utóbbi a gitár elektromos jelébe nem 'hallatszott' bele). Ennek az öregedésen kívüli nyilvánvaló oka a Bigsby használata, amelynek működése a (babákon keresztül a húrlábra is ható) nyakirányú húzóerő megváltoztatásán alapul ugye, és mint olyan, meglehetősen megviseli a nyakirányú rögzítést. Ez a rögzítés a hagyományos Stopbar Tailpiece-en lényegében a babák menete (meg persze a húrláb tartószerkezete, de azt azért nehéz kicsinálni...), ki is készültek szegények... :) A probléma megoldására tökéletes megoldást ajánl a Schaller cég görgős húrlába, ahol a babák nem a hagyományos szögletes kialakításúak, hanem egy keresztirányú tengelyre csavart profilos fémgyűrűk. Az ilyen babák már jobban bírják ezt a típusú igénybevételt, így aztán egy ilyen került a Sheraton-ra is. Aztán ha már a bundozás meg a húrláb meg lett csinálva, gondoltam biztos-ami-biztos alapon, legyen a nyereg is új, és ezúttal akkor már csontból. Bár a műanyag nyereggel semmi funkcionális bajom nem volt, a hangképzésben azért szerepe van, nem véletlen a minőségi anyaghasználat a drágább hangszereken. A majd' 60ezer forintos átalakítás eredménye a gitárnyak díszcsíkjának megbontásán kívül egy gyönyörű nikkel húrláb (tényleg csapós), amely nem csak betonstabil, hanem a görgőknek köszönhetően sokkal finomabban, érzékenyebben viszi át a tremolón való játékot, valamint egy csontnyereg, ami a nyílt húrok hangzásához adott még egy kis magastartományt: hallhatóan nyitott egy árnyalatnyit a húrok hangján, és szebbek lettek a felharmonikusok is. A bundozást még szoknom kell, de sikerült a Vintage'52-es emberkéknek (Csambalik Tivadar vezénylete alatt - utólag is köszönöm!) elég alacsonyra állítani az akciót, úgyhogy végülis kényelmes, és remélem hosszú távon is kitart majd. Itt kell megjegyezzem, hogy évek óta ez az első alkalom, hogy nem Elixir húrkészlet került a gitárra (nem volt nekik bazz...), hanem egy .10-es D'Addario. Tivadar ajánlására került ez a hangszerre, de nekem lett igazam: a következő pápai koncerten (két hónap használat után) a D-húr cseréje miatti kényszerszünet menetrendszerűen jött... Gyorsan megtákoltam, aztán az első adódó alkalommal vettem két csomag Elixir-t.

Ezzel persze nem ért véget a 2008-as év: ha már egyszer eljutottam odaáig, hogy elkezdjek a hosszú egyetemi élet után végre érdemi pénzt keresni, valamire költeni is kellett. És mivel az Epiphone-on már semmi más fejleszthető nem maradt, csak az egyetlen árva gyári hangszedő, mondom kicserélem azt is. Ezzel a lépéssel végülis az eredeti hangszerből már csak a faanyag, a hevederakasztók, az egyik pickup-keret, és a háromállású kapcsoló maradt meg. Viszont ez a második hangszedő-csere viszonylag körülményesre sikerült, és el is telt vele az ősz. Onnan indult a dolog, hogy a Vintage-ben találtam egy eredeti Carvin nyaki humbuckert, potom 8.500 Ft-ért, és sikerült velük kialkudnom, hogy ha nem tetszik, akkor pár napon belül visszavihetem, visszafizetik az árát. Mondom zsír, be is tettem gyorsan, de óriási csalódás ért: olyan szinten volt döglött hangja szegénynek, hogy az leírhatatlan. Semmi magas, semmi mély, csak az a puffogós mélyközép, ami aztán valóban használhatatlan. Nem is kellett sokáig gondolkodnom, hogy visszaviszem-e. Aztán akkor sikerült még egy jó üzletet csinálnom: visszaadták a pénzem, és mellé még elhozhattam grátisz egy DiMarzio Evolution-t is, csak a próba kedvéért. Ez egy kerámiamagos humbucker, óriási jelszinttel, valójában a névadójához híven buta-metálra konfigurálva. Tudtam én ezt amikor elhoztam is, de ki akartam próbálni. A hangjával nem volt végülis már olyan nagy gond (szintén nyaknál teszteltem), de a jelszintje szinte kezelhetetlen egy üreges gitárban. Egyrészt állandóan gerjedt, másrészt pedig a másik hangszedővel nem lehetett értelmesen együtt használni. Visszavittem ezt is, de addigra ráakadtam egy másik DiMarzio-ra az apronet.hu-n. Ez véletlenül épp a Szekeres Zolié volt, akitől a Boss vezérlő-hangerőpedált is vettem. Nem mondom, hogy ez már garancia a minőségre, de annak a srácnak jó füle van. Nyélbe is ütöttük a boltot, melynek tárgya egy PafJoe lett. Sosem szerettem a signature-cuccokat (meg persze Joe Satrianit sem), így egy kicsit ódzkodtam, de mit mondjak: ez egy nagyon zsír hangszedő. Nyílt, tiszta hang, minden húrt külön-külön hallani, szép mélyek, szép magasak, kiegyenlített, viszont kicsit kevesebb a felharmonikus, és talán a presence. Ettől függetlenül az első próbán nagyon nagyot húzott a gitár, teljesen tökös rokkhangja lett tőle. Ami problémás volt az szintén a jelszint: épp annyira nagy a jele, hogy a Blues Deluxe már torzít tőle a tiszta csatornán is (és ugye nincs hangerőszabályzó a gitárban...). Ez pedig nekem nagyon kritikus. Nehezen tudtam úgy belőni az effekttel együtt, hogy szép tiszta hangja legyen, csak akkor meg a másik hangszedő volt már-már hallhatatlanul halk. Úgyhogy ez is kikerült a gitárból, 2009 telén adtam el 16e Ft-ért egy tatabányai gitárosnak. A hosszúra nyúlt hangszedő vásárlási procedúra végső állomása aztán az lett, amit el akartam kerülni: bemenni az Oroszlánbarlangba, aztán venni egy gyári, eredeti, garanciális, új DiMarzio Paf-ot, fájó 23.000 Ft-ért. De mindegy, meguntam a forrasztgatást, a gitár-kibelezést, a húrozást, és minden mást, úgyhogy más nem maradt, csak az AirClassic Neck. Megvettem, hazavittem, betettem, és kész. Pont olyan hangja van, amilyennek lennie kell, tökéletes kisjelű PAF, szépen gerjed amikor kell, tud harapni is, tiszta is, és nagyon jól használható a másik hangszedővel. A mostani konfig pedig a lehető legalapabb: nyaki hangszedő a nyaknál, híd hangszedő a hídnál, közöttük háromállású kapcsoló. Ezt azért kiegészíti a kétállású DPDT, de ezúttal nem soros-párhuzamos kapcsolásra kötöttem, hanem felezésre: lefelezi mindkét hangszedőt, ha kell. És itt következett az írtó nagy pofáraesés! Ezek a hangszedők olyan elképesztően széles spektrumban szólalnak meg lefelezve, és mindezt olyan tisztán, hogy az leírhatatlan. Komolyan: mintha egy Strato-t tennél bele egy üreges testű jazz-gépbe. Fent csilingel, de még van teste, lent meg harap, de mindent frankón hallani, fossátorzítva is. Semmi füstös kocsma jelleg, semmi fülsikító tele-twang, minden a helyére került. Most értettem meg, miért is lehet jó az a P-90, és hogy a Duesenberg miért single hangszedővel szállítja a hollow szériát... Elképzelhetitek: megvettem a DiMarzio két legkisebb jelű humbucker-ét, amit lehetett - ezeket lefelezve kapsz egy olyan alacsony hangerőt, ami még az ultra-trú-vintédzs egytekercseseknek is becsületére válna... Kitekerheted a ládát koppanásig, mégis tiszta marad, a kompresszor-overdrive kombó viszont még olyan torzítást vakar össze belőlük, hogy ihaj... Egy szóval: Jóó! :)))

Ez a konfiguráció elég hosszan bevált: lényegében minden szükséges funkciót tudott végre a gitár, amire szükségem volt: két hangszedő, jó tiszta és torzított hang, tremoló, pontos hangolókulcsok, stabil híd, szóval egyben volt a hangszer (az első Geographica demók felvételei így, ebben az állapotban készültek). Ebben az időszakban kísérletezgettem a második gitárom testre szabásával, illetve egyéb effektekkel (VG-88), aminek egyetlen érdekes hozadéka volt: a balkezes Fender-en megtanultam a hangerőszabályzót használni. Idáig ugye nem nagyon volt olyan hangszer, amin lehetett volna kényelmesen ilyen trükköket tanulni, vagy egyszerűen csak nem voltam még azon a képzettségi szinten, hogy igényeltem volna, de eddig ez kimaradt, és egészen megtetszett az a fajta sokszínűség, amit egy ötállású kapcsoló, és a hangerő-hangszín potméter páros tud adni az embernek. Ez volt a gondolatébresztő a Sheraton utolsó nagy átalakításához is.

Az átalakítás 2012-ben következett, és nem akartam a véletlenre bízni. Ezért fordultam hát Fogas Viktorhoz, a magyar gitárkészítők egyik szép reménységű, fiatal alakjához, hogy készítse el számomra a végső változatot a Sheratonból. Kapva kapott az alkalmon, mert nem szokványos átalakítás következett. Leegyeztetve a technikai, és anyagi lehetőségeinket ugyanis elkészülhetett a végre teljesen balkezes verzió a gitárból: Beépítésre került egy hangerő és egy hangszín potméter oda, ahogy a Stratocastereken van, és a háromállású + felező kapcsolókat leváltotta egy ötállású kapcsoló, amúgy Les Paul-osan elhelyezve. De ez volt a munka kisebbik része, ugyanis minden esztétikai hibáját igyekeztünk eltüntetni a hangszernek, sőt még szebbé is tenni azt: a gitár kapott egy új juhar réteglapot (magyarul veneer-t), amely eltakarja a régi, jobbkezes potméterek feketével betömött furatait, és a régi húrláb csavarjainak helyét. Egyúttal a jack aljzat is átkerült 'alulra', valamint a régi laminált repedés, és a soha nem látott koptató lemez csavarjainak helye is eltüntethető lett. A top megbontása lehetővé tette a Bigsby testen belüli földelését is. Ezen kívül új, az eredetiekkel azonos mintájú fogólap berakásokat is kapott a hangszer a 17., 19., 21-ik bundokon, és a balkezesre fordított nyaki oldalon is elkészültek a fekete pötty berakások a nyak oldalán. A nyereg maradt a régi, viszont a nyakmerevítő pálcát takaró Gibson feliratos műanyaglapkát kicseréltük felirat nélkülire. Az ennek rögzítésére szolgáló csavarok is régen háromfélék voltak, most végre egyformává tehettük mindegyiket. Rutinmunka volt a gyári hangolókulcsok nyomán maradt furatok eltüntetése is a fej hátuljáról. Viszont sosem gondoltuk volna, hogy a legtöbb fejtörést okozó feladat az Epiphone logó eltüntetése lesz: egy egyedi tervezésű felirat került ugyanis a helyére, amely a hangszer régi-új nevét is takarja: Epiphone Desiré (erről majd mesélek). Mivel a felirat speciális betűtípusából kifolyóan valódi gyöngyház szóba sem jöhetett a berakás elkészítéséhez, így a műanyag mellett döntöttünk, amelyet egy CNC-vezérelt lézerrel vágtak ki. A színben a gitárhoz passzoló gyöngyház hatású műanyag azonban nem bírta a lézer okozta hőhatást, és rendre elolvadt-felhólyagosodott-megfolyott. Próbálkoztunk többféle anyagminőségű, megfelelő esztétikumú műanyaggal, míg a negyedik próbálkozásra végül megszületett a megoldás (az eredeti felirat betűvastagságának minimális megnövelése mellett). A végeredmény szerintem nagyon jó lett, éppen csak nagyon sok időbe telt: a fenti műveletek elvégzése éppen fél évig tartott. Ebbe persze beletartozott a test fedlapjának és fejének festése, lakkozása, valamint a komplett polírozás, beállítás, és a viszonylag speciális elektronika beépítése.

Az elektronikába aztán pár hónappal később belenyúltam, mert a beépített ötállású kapcsoló nem azt a bekötést tudta, amit végül szerettem volna (előre nem tudtam kitalálni, hogy pontosan milyen igényeim lesznek, ha egyszer egy ilyen kerül a gitárba). Ezért aztán beszereztem az Oroszlánbarlangtól egy speciális ötállású kapcsolót (Dimarzio EP1112K), amit már saját kezűleg építettem be. Így a végső kapcsolás a következő lett: 1: Híd-HB, 2: Híd-SC, 3: Híd-SC és Nyak-SC párhuzamosan, 4: Nyak-SC, 5: Nyak-HB (HB = Humbucker, SC = Single coil mód). Ezek után jön a master hangerő és a hangszín poti. Ezzel elnyerte azóta is használt formáját a hangszer.

A teljes summája az átalakításnak a sok vesződés, próbálkozás és rengeteg munkaóra nyomán 120.000 Ft volt, ami egy majdhogynem jó gitár ára. De ha az összes költséget összeadom (lett hozzá keménytok is, hoppá! ;)), amit a gitárra fordítottam, akkor bizony átlépjük a 450.000 Ft-os küszöböt, ami egy elég komoly összeg. Cserébe viszont kaptam egy szinte kéz alá összeszerelt, érett faanyaggal rendelkező hangszert (Ezt a szériás Sheraton-t a neten is nagyon sokan dícsérik), ami az én kezem nyomát, és nevemet viseli. Ennyi pénzért minőségi, félüreges testű balkezes gitárt talán éppen hogy csak mutatnak (várom az ajánlatokat). Arról nem is beszélve, hogy az általam olyan kényelmesnek talált ötállású kapcsolós, és kisujjnál levő hangerős megoldás egyik hasonló hangszeren sem található meg, tehát azokat is mindenképp átalakítással kellene indítani.

Most 2023-at írunk, és éppen húsz éve tulajdonom ez a hangszer. Csak a statisztika miatt: ma egy új Sheraton 270.000 Ft-ba kerül, a 20 évvel ezelőtti 160.000 Ft-om pedig kb. 430.000 Ft-ot érne. Ha az összes múltbéli költést hozzáadom, akkor jelenértéken a hangszerre költött összeg ma 775.000 Ft-ot ad ki, ami most az új amerikai Fender Pro Strat-ok és Gibson SG-k kategóriája, egy sztenderd Gibson ES-335 most épp 1,3 MFt. Üreges testű hangszerekben amúgy most éppen egy lyuk van ebben az ártartományban: 400 eFt alatti a többség, az ennél extrább hangszerek pedig 900 eFt körül kezdődnek. Jelenleg az én gitáromat 200-230 eFt között lehetne eladni gyári felszereltséggel, a többit vagy megfizetnék, vagy nem.

Biztos vagyok benne, hogy vannak ennél a gitárnál jobb gitárok is. Játszottam már full-extrás, balkezes PRS-en, ESP-n, de valahogy nem az "én hangom" jött egyikből sem. Játszottam eredeti Gibson-okon, de egyiknek sem volt meg a hangjában az a 'koszos rosszcsontság', ami az Epiphone-omban megvan. Desiré tehát örök és marad, amíg szerelmes nem leszek másba úgy, ahogy ebbe lettem.

Az effekt:

Még valamikor gimnazista koromban (1999 nyara? Asszem...) vettem a Pannoniumban mindvégig haszált BOSS ME-8 típusú analóg-digitális multieffektemet a ZOOM 505 leváltására. Annak idején 104.000 Ft volt listaáron, én 60.000-ért szereztem használtan egy pesti sráctól (Ő akkor vett POD-ot :)). Emlékszem, hogy Vadász Atinak is ilyen volt, és igazából annyira nem tetszett ez az effekt (a KORG-nak jobb volt a marketingje akkoriban :)), de ezt tudtam megvenni 'viszonylag' olcsón. Nem bántam meg.

Ahogy írtam is, a cucc analóg-digitális, ami egy nagyon érdekes megoldást takar: az összes effekt digitálisan kerül megvalósításra, kivéve a torzítókat, amik rendes, hagyományos analóg torzítóáramkörök. Összesen ötféle van és mindegyik analóg (OD-2, Metal Zone, meg Blues Driver elektronika - Bocsi! :)). Azért különleges a megoldás, mert a torzítók előtt és után is vannak digitális effektek, így a jel kétszer kerül AD és DA átalakításra. Mondjuk a mintavételezési paraméterek szerintem kb. jól méretezettek (18 bit szigma-delta AD, és 20 bites szigma-delta DA, mindegyik 44,1 kHz-en), így ez talán nem annyira gáz. Mondjuk az kétségtelen, hogy simán meghallani, hogy az ME-8 benne van a jelútban: tipikusan a presence tartomány szenved károkat, ahogy a digitális cuccoknál általában (Mondjuk ez a zárt hangszedők miatt annyira nem nagy veszteség, a Stratocaster-nél sokkal jobban hallani). A számomra fontos összes alapfunkciót tudja, nekem a következők lettek az évek alatt kifejezetten fontosak: Compressor, Overdrive, Chorus meg a Delay. Persze a zajzár, a tuner és a wah is jól jön néha. (EQ-t, Humanizert, Pitch Shiftet, Harmonizert, Reverbet nem használok, vagy megoldom az erősítőmön.)

A kórus digitális, és csak minimálisan szoktam alkalmazni, hogy még kórusos ne legyen a hangzás, csak egy kicsit vastagabb. (Paraméterek: Mode: StereoChorus, PreDelay: 0, Rate: 40, Depth: 0%, Tone: +15, Effect level: 100%, azért is írom fel, hogy bármilyen hiba esetén gyorsan reprodukálni tudjam :)) Szerintem jól szól, de tervezem egy analóg pedál megvételét is helyette, leginkább azért, hogy ennyivel kevesebb legyen a digitális jelfeldolgozás, meg hát a kórus paraméterei minden patch-emen azonosak. Ebből kiderül, hogy minden beállításomon van kórus. Flanger-t, Phaser-t, meg ilyen cuccokat nem szoktam használni. Jól szólnak néha, de nekem nem fontosak.

A Delay szintén hasonló cipőben jár: minden patch-emen rajta van, azonos paraméterekkel (Mode: Tap, Tempo: Off, Time: 460 ms, Interval: ---, Feedback: 15%, Tone: +10, Effect Level: 40%). Ez is azt a cél szolgálja, hogy vastagabb, teltebb legyen a hangzás - Nem szoktam ilyen tipikus delay-játékokat játszani (mint pl. Pink Floyd v. Symphony X). Csak kiállásokban, szólóknál észrevehető, hogy szól, de ha nincs ott, akkor érezhetően hiányzik.

Az alkalmazott torzító a sima OverDrive (Paraméterek: Type: OD, Drive: 70%, Treble: +15, Bass: +15, Level: 90%, Order: O-E), ami egy nagyon tiszta, és a digitálisokhoz képest szép akusztikus részletességű hangképpel rendelkezik. Mondjuk, aki egy kicsit is foglalkozott már a torzítók témakörrel, az tudja, hogy mennyire kritikus a megfelelő torzító kiválasztása, és mennyire másként hangzik egy adott zenekaron belül egy-egy torzító. Próbáltam már a Pannoniumon belül más torzítók, torzított hangzások alkalmazását is (az ME-8 más torzítóit, egyéb BOSS pedálokat, vagy pl. előfokokat: Sansamp Tri-AC-et vagy Line6 POD2-t), de egyszerűen nem hallatszottak ki a zenéből. Annyira összecsiszolódott a Pannonium-os srácokkal hangképünk az évek alatt, hogy más torzítót nem is nagyon tudnék használni, ami ennyire a helyén levő lenne. És ezért kiemelten fontos nekem az ME-8. Persze sok paramétere nagyon kedvező (pl. az, hogy multieffekt, és nem kell kisvasutaznom), de az OverDrive az, ami igazán egyedivé teszi számomra. Kézenfekvő lenne megvenni azt az analóg áramkört (leginkább kompakt Boss pedál formájában), ami belekerült az ME-8-ba torzító gyanánt, de kérdésemre a magyarországi szakszerviz sajnálattal közölte, hogy ez az OverDrive-elektronika nem jelent meg kispedálként. Pedig akkor a digitális átalakítások nélkül lehetne élvezni a hangját. Vagy hát azért van egy megoldás: visszafejteni a kapcsolási rajzot a nyákról és kikötni az elektronikát a kimenetre. Persze a mérnöknek ez sima ügy: bár a nyák nem a legegyszerűbb, mert többrétegű a huzalozása, a megfelelő konverter-IC-k lábán azért megtaláltam a nekem kellő jeleket, csak nem akartam a full működő ME-8 pedálomat szétforrasztani. Nem tudom, hogy lenne-e rá valaha szükség. (Nem lesz, mert az ME-8 eladása után rátaláltam a Boss OD-2 Turbo Overdrive pedáljára, aminek a kapcsolása nagyon hasonló az ME-8-ban található OD-ra)

A lényeg azonban most következik. Mert hiába az iménti OverDrive, ha nincsen megfelelően 'meghajtva'. Ebben pedig nekem az ME-8 Compressor effektje segít (Paraméterek: Sustain: 80%, Attack: 80%, Tone: +0, Level: 80%), ami egy elég erős kompresszor / limiterként működik. Kompresszor, mert a kitartott hangokat nem hagyja természetesen lecsengeni, hanem elég frankón megnöveli a hangkitartást (ami a csöves erősítő és az üreges gitár miatt egyébként sem piskóta); és limiter is, mert a túl hangos hangokat masszívan vágom vele: ezzel a hibás vagy gyenge pengetések és tappingek 'hozhatók helyre'. Végeredményben egy majdnem dinamika nélküli, iszonyat sűrű hangzás állítható elő, ami ezek mellett még nagy hangerőn is jön ki a kompresszor szekcióból, megfelelő jelet biztosítva az OverDrive-nak. És igazából ezért volt kábé mindegy, hogy az Epiphone-ban levő DiMarzio pickupok jele (főleg párhuzamos, vagy felezett állásban) elég kicsi - a kompresszor képes közel ugyanazt a jelszintet előállítani a torzító elé.

A Compressor és az OverDrive együtt egy olyan jellegzetes szövetű torzítás, amely nélkül már nem nagyon tudom elképzelni a gitárhangzásomat. Jellemzően mindig együtt vannak bekapcsolva, és nincs különbség a szóló és ritmus beállítások között: ugyanaz a patch szolgál mindkettőre - a Pannonium-beli gitártémáim szerintem egyébként is elég szólisztikusak.

Összesen talán öt patch-et használtam a próbák, felvételek, koncertek során. Az első volt a tiszta hang (a fent leírt minimális kórus + delay), a control pedálon a vibrato-val; a második volt a torzított hang (comp, od, plusz ugyanaz a kórus és delay), amit szólóra és kíséretre is használtam. Itt a control pedálon szintén a vibrato volt, bár ez nem volt túlzottan használható hang. A harmadik patch volt a wah-os torzított hangszín: teljesen ugyanaz, mint a második patch, csak a control pedálon a vibrato helyett a wah volt. A negyedik patch a tiszta hangszínes wah (ugyanaz, mint az első patch, csak a control pedálon szintén wah) volt. Az ötödik patch pedig a Bölcsődal-hoz használt feedback-es hangzás, és ennyi. A lemezfelvételek keverésekor kapott a gitár még itt-ott egyéb effekteket (pl. Éjjel, távol-ban a flanger), de ezek nem az ME-8-ból jöttek, hanem utólagos stúdiómunka eredményei. Ez alól kivétel a Farizeusok szólójában levő wah, ami egy Cry Baby, de azt sem élőben, sem utána máshol nem használtam, csak a stúdiófelvételen hallható.

Az ME-8 tehát elég egyszerű patch-eket tartalmaz (kivéve a 'Bölcsődal'-ban hallható szinti-szerű szólót, az egészen más tészta... :)), és alapelemekből építkezik. Ha szigorúan veszem, akkor az ME-8 lényegében a kompresszor és torzító miatt különleges számomra, mert a többi elemét végülis ki tudnám cserélni fájdalommentesen (Chorus, Delay, de épp a Wah is ide tartozik*), de ha jobban megnézem, akkor azért kiderül, hogy az '...és a többi lánynak' vibrato-hangzása és a 'Bölcsődal' szólója is nehezen lenne utánozható az ME-8 nélkül.

Idáig tartott a pedál Pannonium-os története, utána viszont egészen más irányt vettek a dolgok. Visszaolvasva a fenti bekezdéseket az effektről, ma (2014) már sok mindent másképp csinálok. Hosszú blog-bejegyzéseket lehetne írni arról, hogy a Pannonium milyen különleges zenekar volt - technikai értelemben is. Akkoriban mondhatni nem értettünk a zenélés technikai feltételeihez annyira, mint most, és egészen más utakon kerestük a megoldásokat, mint a régi, bevált módszerek. Ez - mai fejjel visszagondolva - azért lehetett, mert a PéÓ egy halk zenekar volt. Nem szerettük a hangos próbákat, koncerteket, és ehhez igyekeztünk kialakítani a feltételeket. Ma már tudom, hogy milyen a jól kihajtott csöves erősítő torzítása, de akkoriban ez szóba sem jöhetett, sőt meg sem fordult a fejemben. A 40W-os csöves erősítőm (lásd: HajráPeti Blues Deluxe) hangereje koncertállásban volt kettesen (a 12-es skálán), próbákon csak max 1. Ennek a hozadéka az volt, hogy az elősítő szinte 'transzisztoros' üzemben működött, semmi csöves kompresszió, és torzítás nem jelentkezhetett (igazi pedál-platform használat) olyan kis gain mellett. Ezért volt az, hogy sosem okozott problémát a multieffekt egyszerűen bemenetre kötése: a visszhangok, esetleges reverb-ek természetesen szólaltak meg, esélyük sem volt arra, hogy az előfokcsövek összemossák a hangjukat. Így aztán maga az ME-8 volt a gitárelőfok, az effektút legelején elhelyezkedő kompresszor és torzító felelt meg a maximálisan túlhajtott előfokcsöveknek, utána következett minden moduláció, ahogy illik, és aztán jött az erősítő, amiből sem az előfokcsövek, sem a végfokcsövek nem voltak túlzottan befűtve, csak egy kicsit élőbbé, melegebbé tették a hangot, de nem színezték el azt.

Voltak viszont alkalmak, amikor hangosabban kellett megszólalni, és feltekertem az erősítőt. Abban a pillanatban egyből jelentkezett az összes olyan csöves erősítős hibajelenség (összemosott visszhangok, túlzó közép-, és magastartomány, dinamikavesztés, stb.), amiről az ember könyvtárnyi anyagot olvashat az interneten, de amíg nem küzd vele saját maga, úgysem érti meg. Szerencsére kevés ilyen eset volt, és megúsztam azt az egy-két koncertet egy némileg vacakabb megszólalással. Ha a Pannonium marad az egyetlen zenekarom, akkor valószínűleg így véget is ér a nagy utazás. Viszont a K-Csoport (és a többi fellépés) megmutatta, hogy a nagy hangerőn való megszólalás más jellegű megközelítést igényel effektezés terén is (az erősítős dolgokról a megfelelő helyeken úgyis írok majd). Az ember rájön arra, hogy az effekt-hurok mire is való, és hogy a digitális effektsorok dinamikája egészen más képet mutat nagy hangerőn, főleg előfokcsövek elé kötve. Így kezdett el hiányozni az ME-8-ból pl. az a lehetőség, hogy a torzítót az előfok előtt használjam, a modulációkat pedig utána. Ugyanilyen hiányosság volt aztán az erősítőmön, hogy nincs külön előfok és végfok hangerő, csak egy master van, semmi más, ha tetszik, ha nem.

Mivel a K-Csoportban kellett a nagy hangerő, így előbb a delay került kikapcsolásra, aztán a kompresszor a megszokott effektjeim közül, végül aztán rájöttem, hogy az overdrive sem az az overdrive ilyen hangerőn, mint amilyenhez én vagyok szokva. Itt már valóban úgy működött, ahogyan a nagykönyvben meg van írva: még egy kicsit lökött az előfokcsöveken, hogy átessenek a saját torzításuk határain. De nekem az a torzítás sosem tetszett, ami a HajráPeti-ből kijött, így aztán az ME-8 teljes egészében használhatatlanná vált. Ez eredményezte, hogy szükség lett valamilyen előfokra (Demonizer), és modulációs effektre (Glass Nexus), ami a blues erősítőm komplett előfokát helyettesítette, és csak a 6L6-os végfok maradt használatban.

Szegény ME-8 így került hát parkoló pályára, és több évig úgy is maradt. Összességében véve nagyon szerettem ezt az effektet, mert robusztus, megbízható (egyetlen egy alkalommal kellett szervizelnem: az egyik pedálban tört el a rugó, ennél fogva a pedál nem állt vissza az alapállásába, de egy egyszerű kétszáz forintos rugócserével megoldható volt a dolog), könnyen programozható volt és nem utolsó sorban: jól szólt. Aztán 2014 áprilisában (a HD Pod-ok, Positive Grid Bias-ok korszakában) egy nap a gitarshop-on megláttam egy hirdetést, hogy valaki ME-8-ot akar venni, és lecsaptam rá. Potom 15.000 Ft-ért ment el, ami nem pénz egy ilyen tudású multieffekt-ért, de összességében még így is jó árat kaptam érte. Boldogan gondolok az együtt eltöltött sok-sok évre, mert jó volt együtt dolgozni.

Az irományomat még annyival kiegészíteném így 2021. elején, az újabb koronavírus lezárások idején, hogy az ME-8 hangzása annyira belém égett az évek alatt, hogy később megpróbáltam különálló elemekből újraépíteni a számomra fontos részeit. Vettem minőségi kompresszor pedált, beszereztem, sőt építtettem egy (két) prémium Boss OD-2-t, a kórust és a delay-t megcsinálta a Glass Nexus, a vibrato-t pedig egy Waza Craft Boss kispedál. Az így összerakott pedalboard külön meghallgatva tök jól (értsd: piszkosul jól) hozta a PO-ban számomra szükséges hangzásokat, de egyszerűen annyira nehezen volt kezelhető (lábalható :D), hogy a PO újraindulásakor csak szenvedtem vele. Hiába volt jó a hangzás, két bajom volt vele: egyrészt zenekari közegben nem hallatszott ki a félmillió forintos árbeli különbség, másrészt pedig programozhatatlan volt (pl. szóló hangszínnél egyszerre legyen bekapcsolva a kompresszor, a torzító, és legyen egyből wah is...). És akkor még mindig nem tudtam reprodukálni a Bölcsődal szinti-szerű szólóját. El is gondolkodtam rajta, hogy én végülis javíthatatlan vagyok: az ME-8 hangzását már nem hallottam kellően jónak, viszont szabadulni nem tudtam attól a hangzásvilágtól. A megmentő személye még nem dőlt el, de kísérletképp vettem egy Boss GT-5-öt és egy GT-1000-t egyszerre, és megpróbálom kiváltani végre az ME-8-at. A GT-5 analóg torzítókkal rendelkezik és az ME-8-cal egyidős, a GT-1000 viszont full digitális, de már sokkal magasabb színvonalú (32 bit, 96 kHz), és van rajta külső torzító számára hurok. Kíváncsi vagyok, hogy sikerülni fog-e a kísérlet. Ha nem, akkor veszek egy ME-8-at, és visszaköltözöm a barlangba :D

Nos, újabb fél évvel, és 1-2 PO próbával később elmondhatom, hogy visszaköltöztem a barlangba :D És az mind semmi, a Fender rugós zengetőjét is elkezdtem az újonnan (2021. május, 15 eFt) megvásárolt ME-8-asom zengetőjével kiváltani...

*Boss FV-500L

Említettem egy másik irományban, hogy mekkora zsír az analóg wah pedál, meg milyen fíling már a hápogtatón egyensúlyozva billegni, meg totál riszpekt a Cry Baby-nek Jim Dunlop-pal karöltve, de akkora cáfolatát kaptam annak a kompániának, hogy az ismét az 'arcpirongató' jelzővel közelíthető a legjobban... :) Szóval ha eddig azt hitted, hogy a Cry Baby felépítése masszív, atomtámadásbiztos, vagy esetleg überbrutál, akkor bizony csalódnod kell, ahogy én is tettem. Mert hát megvettem ezt a Boss FV-500L expression / volume pedált, és már minimális használat után is úgy tűnt a kettőt egymás mellé téve, mintha a Cry Baby ennek a távolkeleti másolatú gyerekmérete lenne csak (Vagy hát pontosabban fogalmazva: távolnyugati másolatú gyerekmérete :)). Tökre olyan érzés volt a Boss után a Dunlop, mintha valami nagyon gyenge kópián kéne szörföznöd, attól félve, hogy bármely mozdulat hatására összetörik, arról nem is beszélve, hogy a mérete egészen kicsinek mondható, a billentése meg olyan semmilyen. Ezzel szemben a Boss valóban tekintélyes méretű, masszív, és szabályozható a pedálellenállása. Sokkal kényelmesebb és pontosabb vele a játék. Gondolom lesz, aki felszisszen, hogy azért álljon már meg a menet, mert a kettő nem ugyanaz, de számomra most mégis: azért vettem expressiont az ME-8-hoz, hogy a wah-t használni tudjam rendesen. És érdekes, hogy bár az ME-8 digitális, mégis olyan frankón eltalált wah van benne, ami tényleg kiszól. És hát ugye pont ez volt a bajom a Cry Baby-vel: hiába analóg és nagyon szép hangú, ha számomra nem megfelelő a hangzása, akkor majdnem mindegy nekem a legenda, meg a hírnév, nincs helye az effektparkomban.

És hogy az FV-500L-ről írjak valami objektívet is: sztereó (dual-mono) be- és kimenet hangerőszabályzáshoz, sztereó expression aljzat, tuner-out kimenet, csavarral állítható pedálellenállás, és a leghasznosabb: potival állítható a pedál minimum állása. Ez utóbbi lefordítva azt jelenti, hogy ha koppanásig visszaveszed a pedált, akkor a potméterrel beállított hangerőig halkul csak le, nem teljesen (ez az expression funkcióra is vonatkozik természetesen). Led ugye nincs, de hát ezen kapcsoló sincs, tehát a pedál állásából egyértelműen következik, hogy milyen választ fog produkálni. Hangerőszabályzóként állandóan működik, expressionként pedig a multieffekten kereresztül programozható. Külön táp nem szükséges hozzá, 18e Ft volt használtban. Zsír.

Most tehát ez a pedál 'A Wah' - bár a Cry Baby-k értékeit továbbra is elismerem, azért egy kicsit átértékeltem a masszív felépítésről alkotott véleményemet és a köréjük szőtt legenda híresztelőinek ízlését ;). Csak ajánlani tudom mindenkinek, ha másért nem is, hát legalább egy kis ismerkedésre alternatív megoldásokkal.

Miután megvettem a wah miatt a Fender Fuzz-Wah pedált (ami egyben hangerőpedál is) és az ME-8 is elment, eladtam, mert feleslegessé vált. Ha jól emlékszem 16.000 Ft-ot kaptam érte a komáromi vasútállomáson a jövő generáció egy reményteli gitáros-palántájától. Jó volt együtt, köszi a szolgálatot! :)

Az erősítő

Hát igen. Az erősítőm sem mai gyerek, ha jól emlékszem, akkor 2001-ben vettem a Medgyesinél. Bizományiban volt beadva 198.000 Ft-ért, és alkulehetőség nem lévén (nem adták ki az eladó adatait, elérhetőségét - nyilván), kénytelen voltam ennyiért megvenni. Akkoriban a Hughes & Kettner erősítőit nézegettem (kisebb csöves kombók, vagy Vortex tranzisztoros stack-ek), de amikor megláttam ezt... Ismét a szokásos beleszeretős sztori következik, pedig igazán el volt dugva, mert a pincehelyiségben a lépcső mögötti polcra volt besuvasztva. Gyors kipróbálás, természetesen rendes hozzáértés és összehasonlítási alap nélkül, aztán nem sokkal később megvétel. Az előző tulajról sokminden azóta sem derült ki, csak hogy a láda Európát már bejárta, és ennek alátámasztásaképp egy-két holland blueskocsma matricája már fel volt ragasztva - egy-egy sötétedő sörfoltot, és égésnyomot leplezendő :)

Semmi gond, ettől az elektronika még zsír, a fadoboz egyben van és nagyon masszív, az Eminence hangszóró meg úgy teljesít, ahogy annak kell. 40 Watt, full cső, két csatorna, minimális EQ, egy tranzisztoros illesztésű rugós zengető, és az effekthurok: pont annyit tud, amennyit kell. Sőt, igazából többet is, mint amit kihasználok.

Ezt az erősítőt, amely teljes nevén Fender Blues Deluxe-ként fut, 1993-tól 1996-ig gyártotta az amerikai üzem (Made in USA, 1994, Ssz.: T-055169). Túl sok nem készült belőle, de kisebb nagyobb változtatásokkal a mai napig életben van a széria. Először átalakult Hot Rod erősítővé (fekete, háromcsatornás változatok), de azok nem így szóltak. Ezt észrevette a Fender is, így asszem 2006-ban újra kiadta az "eredeti" Blues Deluxe-ot Reissue címkével, a régi elektronikával, tulajdonságokkal (ekkor már Made in Mexico). Ezeket még nem próbáltam, talán jobbak, mint a Hot Rod-ok, hát nem tudom.

Visszatérve az erősítőhöz azóta elég sok kilométer van mögöttünk. A megvásárlás után nem sokkal elvittem egy laza nagygenerálra, ahogy azt illik - ennek apropójául egy kiégett előfokcső is szolgált. Mondom, akkor már rakjuk rendbe, úgy istenigazából, és akkor nem lesz vele gond. Hát kire bízná magát ilyenkor a lelkes amatőr, mint a jónevűekre: az én erősítőm Mezey Béla kezei között kötött ki, aki két hét alatt újracsövezte, kitisztította, a végfokcsöveket kilazulás ellen rugós sapkával rögzítette, szóval mindent megtett, amit megkövetelt a haza. És bár az erősítő hangja az új csöveknek köszönhetően jobb lett, az erősítő összeszedett egy néha-néha előkerülő súgó-búgó alapzajt, ami olyan váratlan időpontokban képes nulla külső inger hatására bekapcsolni, mint a vidéki Family Frost-os autó szignálja. Szerencsére ez az alapzaj annyira nem veszélyes, hogy ne lehessen használni, de azért engem tud idegesíteni rendesen, hogy ilyen hitvány munkáért hagytam ott 30.000 Ft-ot. Hát mindegy, a tanulópénzt egyszer megfizettem már az Oroszlánbarlangban is, most meg a Mezey-nél, többet nem nagyon mentem vissza egyikhez sem.

Egy erősítő használatáról nem tudom, ki mennyit tud regélni, biztos sokan vannak, akik többet, mint én. Nekem ez az erősítő a kezdetek óta nagyjából ugyanúgy üzemel. Csak a tiszta csatornáját használom (2. bemeneten, low gain), mert a beépített torzítója igazából nekem semmire nem elég, bár jól szól. Blues-hoz biztos király, nekem azonban gyenge. Így lábkapcsolóra sosem volt szükségem, és nem is lesz, ahogy elnézem. Így sok változtatható paraméter nem marad, csak az EQ, a Reverb, meg a Volume.

Az EQ szekció a klasszikus szabályzókból áll, amik nálam akkoriban így működtek: Presence: +7, Treble: +8, Middle: +10,5, Bass: +5. Figyelembe véve, hogy a skála 1-tól 12-ig terjed, ez egy kisebb magasemelést, valamivel dominánsabb közepet és egy minimális mélyvágást jelent. Sokat magyarázni nem nagyon lehet, igazából az Epiphone pickupok általános hangképének, és a láda általános képességeinek az ellensúlyozásáról van szó.

A Reverb a Fender erősítőkben megszokott rugós hangzást adja; ezt lehet szeretni, meg utálni is, nekem tetszik. Teljes mértékben kiváltja az ME-8-as digitális zengetőjét, a 12-es skálán általában 4-ig van feltekerve hangzástól függetlenül. Ha visszhangosabb helyeken játszunk, akkor kicsit lejjebb veszem, meg a zenekari felvételekkor is (utólag alkalmazott reverbekkel jobban elhelyezhető a gitár a hangképben). Amúgy mindig szól, és jól is.

Marad tehát a Volume, ami érdekes módon a legtöbb borsot törte az orrom alá. Nem gondoltam volna én sem, hogy egy 40 Watt-os erősítő ilyen bődületes hangerőre képes. Az nyilvánvaló, hogy a csöves cuccok hangnyomása azonos teljesítmény mellett is többszöröse a tranzisztorosokénak, de a Blues Deluxe a csöves cuccok között is hangosnak számít (főleg a tányér hatásfoka miatt). A fő problémát az okozta, hogy a zenekari próbákon, ha éppencsak kimozdítottam a hangerőszabályzót a minimum állásból, már simán túlszólta az egész zenekart (főleg az Epiphone eredeti - nagyobb jelű - hangszedőivel, illetve annak tudatában, hogy nincsen hangerő szabályzó poti a gitárban... :)). Úgyhogy percek mentek el mindig azzal, hogy millimétereket meg szögmásodperceket próbáltam forgatgatni a hangerő potin, hogy eltaláljam a megfelelő hangerőt (Az ME-8 lehalkítása a digitális jelfeldolgozás miatt nem előnyös, mivel a hangerő csökkentésével romlik a jel-zaj viszony), illetve nem volt rajta master effekt hangerő, tehát minden patch-et külön-külön kellett volna állítgatni. Szemléletesebben ez a következőt jelenti: a 12-es skálán az erősítőt az 1-es környékére már csak színpadon lehetett feltekerni, fölötte szétvitt mindent. És mivel azen az erősítőn nincsen külön előfoki és végfoki hangerő (csak a közös master), így nem lehetett még ezzel sem játszani. A megoldást ismét egy kis buherálás jelentette, ami az arcpirítóan pofonegyszerű kategóriába tartozik: az effekthurokba bekötöttem egy hangerőszabályzó potmétert, amit történetesen az Epiphone-ból szereltem ki :) Gondolkodtam rajta, hogy milyen kapcsolás adná a leglineárisabb átvitelt (hangerő és frekvenciaátvitel függvényében), de a sima ellenállásosztó mindig jó kiindulási alap. És mivel kipróbálva teljesen jó eredményt produkált (Specifikációban pontosan megfelel a gyári hangerőszabályzónak: 250 kOhm :)), nem volt értelme bonyolultabb kapcsolást integrálnom az erősítő hátuljába. Azért volt szükséges amúgy a passzív kapcsolás, mert az effekthurok közvetlen a végfok elé csatlakozik, és itt már kifejezetten zajérzékeny az erősítő, főleg az 50 Hz-re. Elemet meg nem vagyok hajlandó cserélgetni az erősítőmben - az milyen lenne má'?! :) Végeredményként egy utólagos hangerőt kaptam tehát, amely a gyári szabályzó mögött dolgozik (Logaritmikus poti, 3-as állás a 10-ből), és így a rendes hangerő is szólhat 3-4 környékén. Sirály. Amúgy erre az effekthurokba kötött hangerő-szabályzóra más is rájött, sőt az USÁ-ban van olyan cég, aki ebből él (pl. a JHS is gyárt ilyet)...

Ami még említésre méltó az erősítőmmel, pontosabban a ládával kapcsolatban, az a dekoráció, amely Ágó keze nyomát dícséri, és még 2003 nyaráról származik. Alkoholos filccel készült, és van rajta kisvirág, kisszék, kisszívecske, minden. Azóta én is kiegészítettem informatív feliratokkal, igazából az erősítőn vezetem, hogy milyen koncerteken játszottam, milyen gitárjaim és effektjeim voltak / vannak. A feliratok száma lassan, de biztosan nődögélt, ahogy változtak az eszközök, amiket használok, használtam. Meg hát azért jók ezek a feliratok, mert amellett, hogy jópofák, legalább eladhatatlanná is teszik az erősítőt... :)

Aztán 2010-ben ezen a fronton is módosult a helyzet. Úgy alakult az évek alatt, hogy lett egy sógorom, aki mellesleg asztalos szakmával, sőt vállalkozással is bír, így hát kézenfekvő megoldásként adódott, hogy készítsen nekem egy ládát. Nem gondolkodtam akkoriban sem az erősítőm kicserélésén (ötletem sincs, hogy mire cseréljem, pedig próbálgattam az évek alatt sokfélét), úgyhogy ismét a tuning útjára léptünk. Régóta szerettem volna meghallgatni a Blues Deluxe-ot 2x12-ben, úgyhogy ezt tűztük ki célul magunk elé. Én felcsaptam az első Fender katalógust, megnéztem benne a Fender Twin 2x12 láda méreteit, a sógorom pedig szerzett több, mint 20 éves beérett, tiszta dió faanyagot. Ebből készült el hát az új kombóm, amit már alapból úgy terveztünk, hogy egyből bele lehessen tenni az erősítőt is.

Miközben készült a láda, én megrendeltem hozzá az alkatrészeket: kapott fület, védőhuzatot, talpakat, és ami a legfontosabb: két Jensen P12Q AlNiCo mágneses ultra-vintage hangszórót. Ezek egyenként 40 Watt teljesítménnyel bírnak, így bőven van tartalékuk az erősítő legnagyobb hangerejénél is. Mivel az erősítőm 8 ohm-os kimenettel bír, a 2x12 kialakítás a 16 ohm-os tányérok párhuzamba kötésével volt megoldható - így is történt. Aztán amikor a sok-sok kézimunkával készített láda összeállt, és a lakk is megszáradt rajta, következhetett az elektronika beszerelése, és a főpróba. Izgultunk is rendesen, hogy milyen lesz, mert nem csináltunk előtte ilyet.

A végeredmény azt gondolom, hogy kiváló lett. Az erősítő alapkaraktere természetesen nem változott, a hang hamisítatlanul Blues Deluxe, de a Jensen hangszóroknak, és a 2x12-es kialakításnak köszönhetően szélesebb spektrumban, részletesebben szólal meg. Előkerültek olyan középfrekvenciák, amiket előtte sosem hallottam, megjött egy nagyon szép, puha, szolíd mély, és a presence tartomány is szellősebb, nyitottabb lett. Jelzés értékű, hogy az EQ-t simán visszaállíhattam majdnem teljesen középállásba - mindegyiket. A közepet már nem kell kiemelni, a mélyet pedig vágni, mert kiegyenlítetten szól az egész. Ezekkel együtt megnőtt a láda mérete, és leginkább súlya (a majd' 3 centis anyagvastagság nem hazudik...), és egyszercsak azt vettem észre, hogy már inkább nem dugom be elé a digitális effekteket. Igen: sajnos ezek a tányérok már egyértelműen hallhatóvá teszik a jelútban az analóg-digitális átalakításokat, és szinte kívánják azok mellőzését. És valóban: amit az ME-8-nál írtam, hogy jól méretezett a mintavételi frekvencia, itt talán már tényleg nem teljesen igaz...

Az csak a második bekapcsolásnál tűnt fel, hogy az erősítő halkabb is lett. Az új Jensen hangszórók hatásfoka 95 dB, míg az eredeti Eminence tányéré (ami állítólag egy Legend) 100 dB körüli. Így hallhatóan halkabb lett az erősítő, ami kifejezetten jól jött akkoriban: kicsit kevésbé kellett finomabban bánni a hangerő potival, és jobban kihajthatóvá vált az erősítő. Ez sajnos pár évvel később hátrányként is jelentkezett, amikor a K-Csoport koncerteken (a Pannonium-mal homlokegyenest ellenkezően) koppanásig volt kitekerve, és még így sem volt akkora húzása, mint mondjuk egy Marshall stack-nek... :D Természetesen ebből olyan sosem lesz, ezt elég hamar beláttam, viszont az a zenekar igényelte volna a nagy és csöves hangerőt, így elég nagy fejtörést okozott, hogy mitévő legyek.

Miután a Pannonium akkor éppen a mélyálmában szendergett, az erősítőt sokáig csak otthoni gyakorló-erősítőnek használtam, viszont erre a célra a 40W bődületesen sok. A K-Csoport-ban viszont a 2x12 és a 95 dB ami nagyon kevés (a 40W még határeseten talán el is menne, bár a testvérzenekarok 100 Watt alatti fejek nélkül meg sem jelentek a koncerteken), így 2014-ben egy nagyon rossz időszak következett: a láda eladásának gondolata. Idáig szerencsére nem kellett eljutni, bár egy alkalommal meghirdettem a GS-en (voltak is jelentkezők, de végül nem szántam rá magam az eladásra). A K-Csoportban átvette a stafétát a Laney Klipp félstack (amit lehetetlen lett volna otthoni gyakorlásra használni), így a Fender-ből újra megpróbáltam otthoni gyakorló-erősítőt fabrikálni - ami végül azt hiszem sikerült is. Ebben az időszakban már Mocsán laktunk Naomival, ahol a kis hangerő továbbra is szempont volt, de a minőségi megszólalásról már nem akartam lemondani. Első kísérletként megpróbáltam a hangerőt Power Brake-kel megfogni, de érdemben nem találtam olyat, ami nagy vágás mellett is megőrzi a hangot, így ezt elvetettem. Ezt követően a Laney erősítőmet szervizelő szerelővel (S.P. Amps) konzultáltam a gyári 6L6 végfok csövek 6V6-ra cseréléséről, azok a hasonló hangkép mellett azért kisebb teljesítményűek, de nem ajánlotta, hogy kibelezzük, mert eléggé bele kellett volna piszkálni az elektronikába. Maradtak tehát az esetlegesen más típusú előfokcsövek, ahogy a George Benson féle signature Hot Rod-okban is: 12AX7 helyett 12AY7 és 12AT7 használatával. Ez egy elég egyszerű próba volt, de mit mondjak: sem az AT7, sem az AY7 nem tetszett túlzottan: a dinamikát, játékérzetet mindegyik pozícióban (V1, V2, V3) megváltoztatták, viszont inkább a nekem kevésbé tetsző - jazz-esebb, alacsonyabb gain-nel bíró, sötétebb hangtónúsú irányba, így aztán ezeket is elvetettem. Ekkor (2015 tavaszán) jött szembe az a megoldás, amiről régebben csak olvastam, de sosem láttam még a gyakorlatban: a - pongyola fordításban - változtatható mágnestekercselésű tányér. A pofonegyszerű ötlet gazdája az Eminence, akik végülis egy mechanikus (!) megoldást találtak ki: a tekercset húzzák ki a hangszóróból egy egyszerű menetes megoldással, így azonos villamos teljesítmény hatására sokkal rosszabb akusztikus hatásfok lesz a végeredmény. Bár ez elsőre szörnyen hangzik, mégis egy nagyon jól használható megoldás: az Eminence Maverick tányér hatásfoka ezzel a módszerrel 100 dB környékéről 91,5 dB-ig csökkenthető, ez pedig óriási különbség. Mivel éppen volt egy ilyen tányér a GS-en eladó, nem mellesleg jó áron (19.000 Ft) úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Szerencsére 12"-os, 8 Ohm-os, és amerikai hangzású - de csak sajnos egy darab. Nem baj, egy próbát megér, így aztán visszaszereltem a HajráPeti Deluxe-ot a gyári tweed dobozba, letekertem a hatásfokot, és...

... a probléma megoldva :). A legfontosabb, hogy a hang nem szenved károsodást úgy, mint egy Power Brake-nél, viszont az erősítő valóban sokkal halkabb tud lenni, ha akar. A Maverick hangképe nagyon hasonlít a Blues Deluxe eredeti hangképéhez, tehát inkább egy erőtől duzzadó, modern Usa hang, nem olyan, mint a Jensen-ek. A mélyek feszesebbek, a hangképe kiegyenlített, bár a közepek nem olyan részletesek. Viszont nagyon szereti a drive csatorna koszosságát, amit korábban nem lehetett elmondani. És ma már, hogy van hangerő-poti a gitárban, egy nagyon jól használható tiszta-szerű hangzás hozható ki a torzított csatornából, nagyon sok édes, kompresszált felharmonikussal. Nagyon megtetszett, ami így kijött a ládából, így a próba után így is hagytam, kíváncsian várva, hogy mi történik. Aztán egy fél évvel később, még mindig a Maverick volt a tányér, és 1x12 a láda (a 2x12 hangzása mondjuk kicsit hiányzik - a hozzá tartozó súly már kevésbé :), így aztán az üres ládát eladtam), tehát elmondható, hogy a sok kísérletezés végül eredményre vezetett.

Ezt követően már csak kisebb módosítások történtek, a fentiekhez hasonló nagy kibelezésnek már nem álltam neki az erősítőt illetően: egyszer kölcsönvettem róla három potisapkát, hogy a Fret-King gitáromra stílusos tekerők kerüljenek, ezeket gyári Marshall sapkákkal helyettesítettem, ez így is maradt. Egy másik alkalommal pedig, amikor a másfél éves Petikét egyszer óvatlanul magára hagytam az erősítővel (kikapcsolt állapotban term.), azt játszotta, hogy a végfokcsöveket védő sapkák rugóit pengetgette, aminek az lett a vége, hogy a végfokcsövek összetörtek. Így aztán 2019 körül újracsöveztettem, azóta más alakítás talán nem is volt.

Sokat írtam az erősítő történetéről, de nagyon keveset a karakteréről, pedig valahol ez lenne a lényeg. Ezen az oldalon másutt már kifejtettem, hogy a Pannonium egy alapvetően halk zenekar volt, annak minden előnyével és hátrányával együtt. És ez a specialitás - magam sem tudtam felmérni akkoriban - speciális megoldásokat is szült. Ha az ízlésemet meghatározó zenekarokról és hangzásokról kérdeztek, szinte kivétel nélkül nagy csöves erősítős gitárosok jönnek szembe, ezzel szemben a Blues Deluxe a megjelenése óta a pedál-platform erősítők mintapéldánya. Amikor megvettem, fogalmam sem volt ezekről a dolgokról, de a fülem vezetett, és megkerestem a saját megoldásaimat. A Boss ME-8-ban az általam használt torzító végülis egy OD-2, ami egy nagyon különleges kapcsolás (erről bővebben itt), és a kihajtott csöves erősítők analóg utánzásának egyik leghihetőbb példánya. A multieffektben ez után jönnek a modulációk, a visszhang, utána megy be az erősítőbe a jel, ami pedig egy master hangerős pedál-platform erősítő - vagyis szinte csak egy végfok, ráadásul olyan hangerőn, ahol még nem is kompresszál. Tehát a hanglánc a nagy erősítők, stack-ekre jellemző jelutat mintáz, csak kicsiben.

Nem tudom ennyiből érthető-e, de végülis számomra az a Blues Deluxe specialitása, hogy a bejövő jelet csak hangosítja-melegíti-zengeti, de nem telepszik rá. Csöves erősítő létére olyan alacsony hangerőn üzemel, hogy még 'szinte tranyósan' működik, de mégis hangos és kerek. Sokára jöttem rá, hogy ezt nem tudja minden erősítő. Az Epiphone-ból a tiszta hangok szinte 'kigurulnak', de torzítót használva mégis harapós, tud tömör és sűrű lenni, viszont valahogy mégis szellős.

Összefoglalásként elmondható, hogy egy nagyon jó erősítő birtokosa lehetek. Azért, mert úgy szól, ahogy megszoktam, ahogy szeretem: és az is biztos, hogy ilyen tiszta csatorna nincs a világon még egy. Remélem, hogy a sok-sok együtt eltöltött évet még legalább ennyi követi...

Peti